The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 36.

Izgulva teszem be a holmimat a fekete, katonai furgon hátuljába a késeimet hajnali háromkor, hulla fáradtan. Tekintve, hogy Floridába eljutni tizenhét órába telik autóval, így kénytelenek vagyunk nagyon, de nagyon korán indulni. Mindenki harci díszben fest, s habár még egy teljes napunk van a bevetésig, egy floridai titkos bázisban fogunk meghúzódni, hogy közelebb legyünk a villához. George és csapata alakította át ezt a régi világháborús bunkert a titkos társulatnak. Azt hiszem említette Namjoon hogy minden államban van egy ilyen menedékhely számukra.

A tegnap délutánt Namjoon édesanyjánál töltöttük, sőt, egészen vacsorához maradtunk. Azt hiszem ez a nő a világ egyik angyali teremtése. Folyamatosan csak kérdezgetett, majd ha valami érdekesebb dolgot árultam el a múltamról, akkor nem félt még inkább belemenni a témába. A csevegés közben rájöttünk, hogy a korkülönbségtől eltekintve igencsak sok a közös bennünk, sok dologban egyezik a véleményünk. Mondanom sem kell, Namjoon örült, konkrétan fülig ért a szája egész idő alatt. Ha nekem is ilyen édesanyám lenne, pontosan így reagálnék én is. Nem mondta ugyan, viszont a szeme elárulta, hogy boldog amiatt, hogy remekül kijövök az édesanyjával.

- Mindenki rád vár, valami gond van? - jelenik meg a semmiből WooYoung, kissé szívrohamot hozva rám. - Bocs, nem akartalak megijeszteni, viszont valahogy muszáj voltalak a valóságba visszarántani - emeli fel a kezeit védekezésképp. - Baj van Iseul? Már majdnem harminc perce itt állsz egyhelyben - tudatosítja bennem, minek következtében teljesen elképedek. Ennyi ideig merengtem volna a történteken? - Oké, mindegy, gyere inkább légyszíves, mert minél előbb odaérünk, annál előbb tudunk pihenni végre. Holnap hosszú nap vár ránk, úgyhogy... - harapja el a mondat végét, gondolom azt hiszi az ilyesfajta utasításokkal megbánthat.

- WooYoung - szólítja meg messziről Namjoon, mire a velem szemben álló férfi odafordul hozzá. - Gyere ide kérlek - inti magához mutogatva, s az ilyen hajnali gyér fények végett még inkább élesebbnek tűnik az állkapcsa. A határozott tekintete mosolyra bír hiába nem engem néz, a testem megborzong tőle. Az idő múlásával egyre inkább magával ragad Ő maga, amivel nem tudok egyszerűen túl sokat kezdeni. Így pedig ahogy egyre több adrenalin gyűlik össze bennem a holnapi akció miatt, félek hogy... valamilyen hirtelen felindulásból elhamarkodottan cselekszek.

- Indulás! - kiált ide az egyik szövetségesünk angolul, már az egyik furgon volánja mögött ülve. - Akik velem jönnek, azok beszállás, akik Anthony-val, azok meg a másikba - mutat a járgány mögé, kihajolva az ablakon.

Értve az utasítást el is indulok a furgonhoz, némileg csalódottan könyvelve el, hogy Namjoon nem velem utazik együtt. Hát ez most ilyen, viszont csak tizenhét óra... az annyira nem is sok ahhoz képest, hogy igazából együtt vagyunk a nap nagy részében. Ezt a kevés időt ki tudom bírni, hiszen mégiscsak egy évet vártam rá amíg egy mostanihoz hasonló, csak hosszabb küldetésen kellett részt vennie. Hamar eltelik az idő.

ღღღ

Fáradtan ugrok ki a jármű hátsó üléséről mihelyst Anthony leállítja a motort, s közli hogy megérkeztünk a floridai bázisra. Az út első felét sikerült végig aludnom, a másik viszont unatkozással telt, ugyanis egyszerűen semmi izgalmas nem történt tíz órán keresztül. Este nyolc óra van egyébként, szóval egy teljes napot sikerült végig autókázni. Holnap este ilyenkor, már rég a bevetésen leszünk, álcázott formában. Hihetetlen... szörnyen izgulok. Legfőképpen nem azért, mert annyira nagy dolog, remek a csapatom, viszont a saját teljesítményemmel szemben vannak fenntartásaim. Mi van hogyha nem leszek elég jó? Ha miattam bukik el a csapat? Elképzelhető... sőt...

- Hé - szólít meg egy kellemes hangtónussal rendelkező, ismerős férfi. A fejemet megrázva sikeresen visszatérítem magam a valóságba, majd felnézve Rá halványan elmosolyodom. - Valami gond van? Percek óta itt állsz, és az arcod nem éppen a boldogságot sugározza - fog a vállamra finoman, én pedig tulajdonképpen meggondolatlanul cselekszem. Megölelem Namjoont, miközben amúgy le merem fogadni, hogy a legtöbben minket bámulnak. - És ezzel a cselekedettel elkönyvelem magamban azt hiszem, hogy elkezdhetek aggódni miattad - tájékoztat, azonban a várttal ellentétben szorosabban húz magához. - Jól vagy?

Válaszul mindössze bólintok, hiszen egy cseppnyi erőm sincs neki válaszolni. Főleg nem őszintén. Most nem. Egyrészt nem szeretnék semmi negatívat sugározni felé, másrészt elmondta már a véleményét a saját önértékelésemmel kapcsolatban. Szerinte mindent tökéletesen tudok, teljesen le tudom foglalni őt és remek kiképzést kaptam, ezek alapján pedig esély nincs az esetleges hátráltatásukra. Viszont mint egy alap érzés, a felelem ott van bennem, s nem tudok ellene tenni.

- Elmondod? - kérdi tapintatosan, eltolva magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Lemerem fogadni, hogy a holnap miatt aggódsz - fúrja a tekintetét az enyémbe mélyen, mit igazából nem birok sokáig állni, főleg úgy, hogy igaza van. - Számtalanszor hangoztattam már, de akkor megteszem még egyszer; Te az egyik legkiválóbb vagy a csapatban, bármit is gondolj. Helyed van köztünk Iseul. Kevés embert láttam eddig, aki ilyen jól bánik a késekkel. A harc módod is igazán kiváló, egyedi, pontosan ezért tudsz engem, és a hozzám hasonló profikat annyira lefoglalni, kifárasztani. Az, hogy saját magadtól érted el mindezt... jó némi segítséggel ugyan, ám lényegében te kellettél hozzá. Bátor, erős és kitartó voltál... Lássuk be, más nem tehette volna meg mindezt helyetted. Minden amit tudsz, a te érdemed, úgyhogy állj végre a lábadra, és ismerd el magad a fenébe is! - fakad ki hirtelen, mire teljesen zavarba jövök. Talán a szemembe némi könny is szökik hiába mondta el nekem már sokszor az imént hallottakat, azért valami miatt meghatott most rendesen.

Némán méreget egy ideig, azonban ahogy észreveszi azt, hogy bizony nem fogok egy ideig se mozdulni se válaszolni, megölel. Nyugodtan dőlök neki az egész valójának, csakhogy egyszeriben álmosság telepedik a testemre, s bár tartom magam, nem biztos hogy sokáig ébren tudok maradni. Az illata, a testmelegével együtt olyan érzéseket szabadítanak fel bennem, amiket nagyon rég éreztem utoljára. Megmérhetetlen biztonságot.

Nem vagyok benne biztos, hogy mennyi idő telik el, mindenesetre Namjoon teste elhúzódik az enyémtől, halványan elmosolyodva. A fejével a bejárat felé biccent, erre természetesen értve a célzást elindulok befelé. Meglepetésemre rajtunk kívül már mindenki elvonult a szobájába, így feltételezésem szerint ezt az előbbi jelenet sorozatot sem láthatta senki. Georgehoz odaérve eligazít minket a szobáink fele, mik egyébként két különböző folyosón vannak. Kicsit azért megérint az, hogy nem együtt leszünk egy helyiségben, viszont ez így van rendjén. Nem szabad ennyire függnöm Namjoontól.

Egy kisebb folyosó elágazáshoz érve elköszönünk egymástól, majd személy szerint én utamra is indulok. A megfelelő ajtón belépve abszolút nem fogad meglepetés, hasonló szoba van itt is, mint odahaza a The Blue Light bázisán. Nem túl nagy, leginkább a szürke szín dominál, egyedül egy apró fürdőszobába lehet átmenni a helységből és tulajdonképpen egy ágyon, egy asztalon, valamint egy szekrényen kívül mást nincs bent. Tekintve, hogy ezt nem sűrűn használják – az elmondottak alapján – nem is lepődöm meg.

A kistáskámból kihalászom a fürdős holmimat, s azzal együtt szépen elvonulok egy gyors zuhanyra. Öt percnél tovább nem is áztatom magamat, egyszerűen minden vágyam az, hogy a megterhelő utazás után végre aludhassak egy jót. Még kiszedem a holnapi bevetésre hozott elegáns "ál ruhámat", aztán már zuhanok is a párnák közé.