The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 69.

ღ Iseul szemszöge ღ

Furcsa nesz hallatára pattannak ki a szemeim, s egy hirtelen mozdulattal felrántom magam ülő helyzetbe. Azonnal felsziszenek és a jobb oldalamhoz kapom a kezemet, hová erőteljesen nyilalt a fájdalom a cselekedetemre. Szitkozódva helyezem le a lábaimat a hideg fa padlóra, majd felnyomom magamat. Első nekifutásra nem sikerül megtartanom a saját súlyomat, viszont másodjára sikerrel járok. Fogalmam sincs hol lehetek, ez az első alkalom, hogy látok is valamennyit a környezetemből a robbanás után. HaNeun tájékoztatása igencsak részletes volt az üggyel kapcsolatban, ellenben ahogy elaludtam kiestek a dolgok. Mintha álmodtam volna az egészet, mert különböznek a szagok.

Az első dolog ami szembetűnik az a halvány fénnyel megvilágított könyvesszekrény. A szoba stílusa ismerős, feltegetőleg a főhadiszálláson vagyok, azon belül is a lakórész egyik hálójában. Elbotorkálok a kommódig hol egyenesen a felette lógó tükörbe pillantok. A lábaim még nem tökéletesek, a combomon egy hatalmas lilás folt kúszik egészen a bordáim alá, a csuklómon kötés, valamint a pólóm alól is egy öntapadós géz kandikál ki, mi valószínű annak a sebnek a kötése lehet amit a lapockámon és a vállamon érzek feszülni. Az orcámon is egy szép méretű folt lelhető, s ennek a szerzésére határozottan emlékszem. A verandáról elrugaszkodva éreztem hogy a robbanásból származó forró levegő alrébbtaszít, egyenesen az aszfaltra. Fogalmam sincs miért nem törtem be a koponyámat. Amennyire csak tudtam összehúztam magamat, de nem éreztem elég jónak ahhoz, hogy ne számítsak a legrosszabra. Éreztem a kibírhatatlan fájdalma egy pillanatig, viszont utána már semmit. A fejemet óvatosan rázva igazítom vissza a rövidnadrágomat és a hosszú lenge pólómat. Azt hiszem egy jó ideig így fogok kinézni, de legalább élek.

Az ajtóhoz botorkálva halkan nyitom ki, azzal a mozdulattal együtt pedig kidugom a fejemet az ajtón. Két alakot pillantok meg a lépcsők előtt beszélgetni, majd egyszer csak az egyik elindul az irányomba. Nincs miért rejtőzködnöm, így magam mögött becsukva az ajtót kilépek a folyosóra. Az alsó szinten ég csak a villany, az onnan feltörő fény ad csak ennek a folyosónak némi világosságot, emiatt tudok észrevétlen maradni egészen addig, amíg az ilető be nem csukja maga mögött a saját szobájának az ajtaját.

Nagy levegőt véve indulok meg az emlytett lépcső irányába, az egyre erősebb fény pedig az igazat megvallva egy idő után bántani kezdi a szememet. Beszélgetésfoszlányokat érzékelek valahonnan a nappali irányából, mik egyre halványulnak el, így a fogsoraimat egymashoz szorítva a jelenlegi leggyorsabban megyek le a lépcsőn. Nem mondom, hogy egy-egy lépcsőfokon nem álltam meg és tartottam meg a könnyeimet szitkozódva, de végül lejutottam egyben. Körbepillantva egy lelket sem látok, tehát remekül egyedül maradtam. Fogalmam sincs hol keressem a csapatomat, de feltehetőleg két helyen lehetnének a nappalin és a társalgón kívül. A konferencia terem és az edzőterem. Namjoon irodájában nem égett a villany, tehát nincs okom azt feltételezni, hogy ott lenne.

Halkan csoszogok tovább az említett két helyiség felé, de nem azért mert settenkedni akarok alattomos módon, hanem mert elfáradtam és nem megy gyorsabban. A konferenciaterem egyből a folyosó elején van, így nem kell messzire jutnom, hogy elérhessem a kívánt célt. Az ajtó nyitva van és papírzörkés hangját hallom mielőtt még belesnék. Megköszörülöm a torkomat, mert félek ha megszólalnék semmi hangom nem lenne, azonban még mielőtt megtenném felfigyel a jelenlétemre. Hát, talán nem kellett volna hangosan köhécselnem.

- Iseul? - lepődik meg Jaegum amint felismer. - Jesszusom, neked ágyban lenne a helyed.

- Nekem ott a helyem, ahol akarom, hogy legyen - bököm ki második nekifutásra mély, rekedt hangon. - Mi történt az arcoddal? És hol van mindenki? - kérdezem végül, mikor már egy ideje csak méreget. Még akkor sem szokott ekkora csend lenni itt, ha mindenki el van foglalva a saját dolgaival. WooYoung szeret fütyülni, Nimbeom folyamat ropogtatja a testrészeit ha éppen nem az ujjaival dobol, Daejung magával beszél és tanácskozik az esetek legtöbbjében, Songkyun meg folyton iszik valamit természetesen bögréből, vagy pohárból, amivel csörömpöl. Egyiket sem hallom, pedig eléggé a szokásukká vált ahhoz, hogy eltudjanak szakadni tőle.