The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 21.

Reggel az ég hangos dörgésére, valamint az esőcseppek hangos kopogására ébredek. Sóhajtva nyugtázom, hogy a csodálatos időjárásnak ezennel vége, hacsak a szél el nem fújja a felhőket. Alapjáraton szeretem az esőt, viszont képtelen vagyok elviselni ha megázom. Olyankor a hajamból facsarni lehet a nedvességet – mint minden normális emberéből ilyen esetekben – akár egy citromból a levét, ráadásul még kellemetlen szagom is lesz.

Nagy levegőt véve érintem lábaimat a padlóra hogy megkezdhessem a napot. Tegnap este sokáig dolgoztunk, talán éjfélkor sikerült ágyba kecmeregni. Nyújtózkodom egyet, aztán megerőltetve magamat felállok és a fürdőszobába csoszogok. A csuklómon lévő hajgumival összefogom a hajamat, utána a mosdókagyló felé hajolva megmosom az arcomat. A tükörbe pillantva elégedetten konstatálom, hogy nincsenek táskák a szemem alatt a hosszas éjszaka végett, így gyorsan leápolom az arcomat. Ma szintén egy leggingset veszek fel, illetve most a hozzá tartozó sportmelltartót, végezetül pedig csak egy cipzáros melegítő felsőt kapok magamra.

Halkan libbenek kis a folyosóra, hol Monie a szívrohamot hozza rám, ugyanis a folyósó közepén ülve néz a szemem közé. Vidáman simogatom meg leguggolva elé, aztán vele együtt indulok meg a konyába. Az egész ház némaságba burkolózik, egyedül az eső kopogását lehet hallani. A kávék elkészítésének állok neki, amíg pedig folyik a koffen a bögrékbe némi tápot öntök Monie tálkájába. A faliórára pillantva sikeresen tudatosítom magammal az időt, mi hét órát mutat. Tovább aludtam mint szoktam, viszont nem eléggé érzem magam kipihentnek.

A sötét színű bögrével indulok meg Namjoon szobája felé, s az ajtót finoman belökve, a bögrét letéve az éjjeli szekrényére már ott sem vagyok. A saját italommal együtt telepedek le a tévé elé, hol megtalálva az egyik kedvenc tévéműsoromat kezdek neki a kávé elfogyasztásának. Monie is csatlakozik, fejét az ölembe helyezi jelezve, hogy simogassam.

Éppen egy vicces mondaton kuncogok fel, mikor egy álmos ábrázatú Namjoon kullog le a lépcsőn egyenesen a konyha felé. Monie már spurizik is a gazdájához engem egyedül hagyva, ezáltal kicsit kényelmesebben sikerül meginnom az utolsó korty frissítőmet. A bögrét szimplán az üveg asztalon található kör alátétre helyezem rá, s vissza is fordulok a képernyő felé, nehogy lemaradjak valamiről. Ritkán jutok el odáig, hogy nézhessem ezért most megragadom az alkalmat.

- Jó reggelt - köszönt Namjoon a boltív felől, ezáltal a tekintetemet automatikusan magához vonzva.

- Neked is - válaszolom egy gyér mosollyal, mivel a szemem nem feltétlen az övéit szeretné nézni, sokkal inkább venne tudomást a szürke melegítőalsójáról, illetve a fekete trikóba bújtatott felsőtestéről. Nem értem miként csinálja, de büntetni kellene azt, hogy valaki ennyire jól nézzen ki. A hangtónusa már önmagában megér egy misét, viszont ha a férfit elemzem teljes egészében, akkor ha nem lenne bennem semmiféle tartás, orrvérzés kíséretében vágódnék hátra. - Hogy aludtál? - kérdem illedelmesen végig követve őt a tekintetemmel, ugyanis nyugodt mozdulatokkal ül le mellém.

- Jól - feleli tömören. - Örülök, hogy tegnap segítettél a munkában, sokkal gyorsabban készlett az egész, mint azt én gondoltam. Hatékony munkaerő vagy - dicsér, emiatt kishéján lángba borul az arcom, viszont megnyugszom amint folytatja. - Szeretnék végre beszélni a Blue Sideról, illetve erről az egész dologról. Te leszel az első akinek elmondom, úgyhogy csak akkor bólints rá hogy megtehetem, hogyha biztos vagy benne hogy tudni szeretnéd - figyelmeztet, azonban kétségek és határozatlanság nélkül biccentek, miszerint mondhatja, figyelek, ráadásnak pedig még a televíziót is kinyomom. - Szóval... az eredeti célom az az volt, hogy a nemzetet és a kormányt szolgálva katona lehessek, akár csak édesapám. Amerikai katonai egyetemen végeztem, emiatt pedig édesanyámmal visszaköltöztünk abba a házba, ahol nagyon kicsiként éltem a gyerekkoromat, viszont Koreába már csak én jöttem vissza, ugyanis anya számára ez az ország fájdalmas emlékekkel van tele, a legsújtóbb pedig a férje, apám elvesztése. Amikor csatlakoztam a seregbe, alig szolgáltam két évet, mikor a tábornokunk hivatta az osztagomat az elnök parancsára. Ezen a kis beszélgetésen pedig életem legmeghatározóbb információját tudtam meg a kormányról, mit már annyiszor hallhatták tőlem, viszont sosem tudtam mi is ez pontosan. A Dél-Koreai Köztársaság lakosságának egy részét mentális befolyás alatt tartja a kabinet - árulja el nekem halálos komolysággal, mi tulajdonképpen oly' annyira lesokkol, hogy úgy érzem nem kapok levegőt. Szóval... az elnök... a miniszterek... mindenki benne van abban, hogy agyturkász módjára esetlegesen megváltoztasson az emberekben gondolatokat? Mégis... ennek vajon a szüleim részesei? Ők tudnak erről?!

Teljes sokkom miatt Namjoon leáll a beszéddel, s türelmesen nézi, még magamban megannyi gondolat fut át. Hirtelen az jut eszembe, hogy vajon a szüleimet is megváltoztatták? Vagy engem, aki a pokoli falak közé született az erődítménybe? Egyáltalán hogy lehet erre bárki is képes pusztán a hatalom érdekében?

- Jól vagy? - kérdezi a férfi csendesen, mire csak néma fejrázással tudok reagálni. - Tudom, ezt számomra is nehéz volt feldolgozni. Olyan, minthogyha minden tudás, amit eddig gyűjtöttél másodpercek leforgása alatt változtak volna meg más irányba - elmélkedik visszagondolva, biztatásként pedig a tenyerét nyújtja felém, hogy fogjam meg a kezét. Amolyan "Én itt vagyok veled, segítek ezt feldolgozni" érzést kelt bennem, viszont nagyon kellemes érzés jár át, így mosolyogva kulcsolom össze az ujjainkat, Namjoon pedig mintha valami érzékelő lenne beleépítve simogatni kezdi a kézfejemet. - Folytathatom?

- Ki vele - sóhajtom gondterhelten, közben az érintésétől igyekezve megtartani a koncentrációmat.

- Szóval... Miután én ezt megtudtam, semmiféleképpen nem szerettem volna egy ilyen vezetőt segíteni a munkámmal, így eldöntöttem hogy kilépek, benyújtom a leszerelési kérést, hiszen úgyis nemsokára itt az időpont, mikor újra kell írni a szerződést. Körülbelül másfél héttel előbb tudatták velünk ezt a gyomorforgató dolgot, ezzel pedig nem csak én voltam így. Azok a srácok, akiket most is mellettem látsz, mind hasonlóképpen vélekedtek azzal, hogy nem lehet egy ilyen kormányt szolgálni. Úgyhogy el is hagytuk a sereget, viszont amíg a leszerelési folyamat zajlott, megbeszéltük, hogy ezt nem lehet ennyiben hagyni semmiféleképpen sem, szóval megbeszéltünk egy időpontot egy hónappal későbbre, miszerint akkor tárgyalunk a jövőt illetően. Május ötödikén pedig egy elhagyatott gyár területén összegyűltünk, és megalakult a The Blue Light, vele együtt pedig a Blue Side. Mivel azért egyikünk se annyira szegényes körülmények közt nőtt fel, így kezdetben a saját vagyonunkból ruháztunk be mindenre. Én lettem a vezető, szóval tárgyalni kezdtem az összes létező hasonló társasággal szövetségek végett, s láss csodát, mára már mi vagyunk az egyik leghatalmasabb mindközül. Sok csoport jött létre a Blue Sideon, viszont itt minden kilét, munka, bázis titkosított a kívülállóknak. A The Blue Light tagjainak esetleges privát otthona, adatai is, a központban csak a főhadiszállás van bejelentve. Koreán belül mi uraljuk ezt az amolyan oldalt, titkos kérésekre indulunk bevetésre, vagy esetleg a szövetségeseknek segítünk. Ők tudnak a létezésünkről, csak azt nem hogy kik vagyunk pontosan, s merre. A mi célunk nem az, hogy elpusztítsuk ezt a rendszert, pedig lehet azt kellene... csupán információkat derítünk ki, lépünk el, hogy ne tudjon a kormány visszaélni velük, ha pedig kell a lakosokat tudjuk szembesíteni a helyzettel. Szeretnénk megtudni azt, hogy milyen módon hatnak az emberi agyra, ha pedig ez megtörténik, megpróbálunk valami gyógyulási módot találni. Amerika a legfőbb támogatónk, náluk feltételezhetően ugyan ez a helyzet, vagy talán valami más, de az biztos, hogy elhallgatnak valamit az USA területén. George az ottani titkos-kormány ellen dolgozós egység vezetője, ki jó barátunk, legtöbbször egymást segítjük ki. Bármiféle közös munkáról van szó, mi ülünk össze tárgyalni, akár neten, akár személyesen - ad még a tudtomra rengeteg információt, minek hatására kissé szivacsnak érzem magam, ki minden magába szippant.

Ez a dolog, ez az egész Blue Side rettentően összetett, viszont úgy érzem, hogy otthon vagyok. Valamilyen okból kifolyólag nem érzek semmi mást, csak megkönnyebbülést illetve mérhetetlen boldogságot. Az, amit most a kormányról megtudtam, elég jó alap ahhoz, hogy ténylegesen biztos legyek abban, hogy Namjoon jó ember, hogy a Blue Side a világos oldal, nem pedig a sötét. A The Blue Light tagjai olyan nemes katonák, akik mindent feladva kiállnak egy jó ország polgárai érdekében és teljes erőbedobással azon vannak, hogy felnyissák a szemüket. Mi ez, ha nem elegendő indok arra, hogy én is csatlakozzak?