The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 17.

Két nappal később Namjoon privát gyakorlótermeinek falai között roskadok folyamatosan csak magamat képezve, edzve. Nem igazán jártam a főhadiszálláson azóta, hogy az Ő üzenetét meghallgathattam. Magam sem tudom mi a pontos oka ennek, egyszerűen csak jobban szeretnék önmagam rájönni arra, hogy pontosan mit is érzek a férfi iránt a mérhetetlen hála mellett. Merthogy nem csupán ennyit, az is teljesen biztos.

Az, hogy mindez miként alakult ki bennem még kérdéses, hiszen egy éve már, hogy nem láthattam őt csak a felvételen két napja. Gyanítom, hogy ott szakadhatott fel minden érzelem, amit ezidáig tartogattam magamban. Jó, igaz, hogy elég gyakran látogattam kezdetben a szobáját, viszont ahogy elkezdődtek a kemény kiképzéseim, se időm, se kedvem nem volt Namjoon hiányával küzdeni. Nem csupán azért, mert mérhetetlenül egyedül éreztem magam, így visszagondolva más oka is volt, csak képtelen vagyok megállapítani.

A pillangókéseimet öt másodperc leforgása alatt hajítom bele a céltábla kellős közepébe, majd sarkon fordulva a cuccaimat megragadva kicsörtetek a teremből, sőt, az egész titkos kis helyről. Reggel hat óta itt tartózkodom, sőt, már hosszú idő óta nem tudtam rendesen sem magammal, sem Monieval kellőképpen foglalkozni, ennek pedig véget akarok vetni.

- Monie! - szólítom meg a kutyust a hátsó ajtón belépve. A táskámat csak a garázsajtó mellé teszem le, míg a jószág közben hozzám siet. - Mit szólnál, ha elkészülnék és kirucvannánk a városba, hm? Sétálnánk egyet szépen, utána pedig itthon pihennénk. Jól hangzik, mi? - vakargatom meg a füle tövét.

Választ nem is várva tőle indulok meg az emelet felé, hogy a szobámba érve lezuhanyozhassak. Amint ez meg is történik némi töprengés után felveszek egy kék farmernadrágot, egy szürke pulcsival, mit gondosan bele is tűrök a nadrágba. Egy övet még felkapok magamra, végül kettesével szedve a fokokat lesietek a kutyulihoz, ki farokcsóválva vár már.

A cipőmet felkapom, a kocsikulcsot a zsebembe teszem, végül Moniera ráteszem a pórázt és indulásra készek is vagyunk. A hátsó ajtót használva hagyjuk el a házat, ugyanis így megspórolok magamnak némi ügyködést a bejárati ajtóval, mi egyébként fogalmam sincs mikor volt utoljára nyitva. Ha el is megyek hazulról, akkor hátul közlekedem. Most is a ház előtt parkol a kocsi, valamiért mégsem arra indulok.

Az anyósülés felőli ajtót kinyitva hagyom Monienak hogy behuppanjon, majd becsapva azt átsétálok a volánhoz. Beülve némi szöszmötölést követően már kanyarodok is fel a főútra, honnan egyébként szép kilátás van. Ha sétálunk a blökivel az egyik kis pihenőhely mindig ez az útszakasz. A napfelkelte látható általában, emiatt van hogy korai edzés helyett inkább kijövünk.

Bő tíz perc alatt sikeresen le is érek a kisvárosba, hol egy kisebb parkolóban megállva gyalog kelhetünk útra Monieval. Cél nincsen konkrétan, csupán rég jártam már itt, így szükségem volt némi kiruccanásra. Erre pedig a legjobb partner Monie, aki szerintem a világ leghalkabb kutyusa. Olyan csendesen közlekedik mindig, mintha direkt erre képezték volna ki. Egyszer volt, hogy főzőcskéztem a konyhában, erre ez a bolond hang nélkül leül mögém. Majdnem szívrohamot kaptam mikor megfordultam.

A főutcán indulunk meg – én közben felveszem s napszemüvegem, ugyanis erősen tűz a nap –, hiszen egyrészt ez van közel, másrészt innen lehet csak egy bizonyos utcába felkanyarodni. Sokszor csatangoltam arrafelé miután Namjoon elment, ezért kiválóan ismerem. Nem csak hogy ott van az egyik legjobb kis butik, de még egy kis ösvény is izgalmas helyre vezet. Nem is tudom, talán egy macska bújt ki a bokor megül mi takarja ezt a földutat, én pedig szemfüles voltam. Amint meg nagyjából megtanultam kést használni, bátorkodtam megnézni.

- Elnézést! - szólít meg valaki a hátam mögül, így visszafordulva, érdeklődve nézek a kislányra. - Megsimogathatom? - bök félénken Monie fele, minek köszönhetően egy kedves kuncogás fut ki a számon.

- Persze, csak nyugodtan - guggolok le a kutyához, majd a fenekére bökve némán kérem őt hogy üljön le. - Nem harap, ne aggódj! Nagyon barátságos - mosolygok a körülbelül tíz évesnek kinéző lányra, ki mindezt biztatásnak veszi, s a szemeit összeszorítva a mancsát Monie kobakjára teszi. - Nem is olyan ijesztő ugye? - kérdem tőle amint felnyitja a pilláit.

Némán megrázza a fejét, s amíg simogatja Moniet boldogan meséli, hogy neki is van egy cicája, akit Mazsolának hívnak és nagyon aranyos. Negyed órával később elválnak útjaink, így én folytatom a sétát a már közelben levő kis ösvény fele. Sokszor gondolkozom el azon, hogy milyen lenne az életem, hogyha még mindig odabent kellene élnem. Mégis hogy várná el tőlem anya hogy családom legyen, hogyha teljesen elszigetelődik mindentől? Egy barátom sem volt odabent, annak örülök egyedül, hogy a jogsit letehettem bent.

- Erre gyere Monie - szólok a blökinek, ki boldogan sétálna tovább a járdán, csak hogy a bokor előtt én lefékeztem. Az ágakat kettéhúzva várom, hogy átpattanjon a kutya, utána pedig én is utánzom őt. A kitaposott úton indulok meg magam előtt Monieval, ki azért néha megáll pihenni az emelkedő végett. Ez az ösvény egy domb tetejére vezet fel, ahol az út két oldalán cseresznyevirágok találhatóak, és egyébként mivel most virágzás van hihetetlenül szép. Egy park van konkrétan a végén, hol nem tudom mennyi ember szokott megfordulni, viszont minden esetre nagyon jó állapotban van.

Alig érünk fel a tetejére, a zsebemben pihenő érzékelő csipogni kezd, mi majdnem szívbajt hoz rám elsőre, azonban ahogy tudatosul bennem, hogy ez a ház bejárati ajtajának a feltárása miatt történt a kutyával együtt futni kezdek a kocsihoz. Mekkora szerencse, hogy indulás előtt bekapcsoltam a mozgásérzékelő rendszert. Nem fordult még elő, hogy nem tettem meg, ellenben most büszke vagyok magamra.

Monie is és én is gyorsan szállunk be az autóba, mit pillanatok alatt indítok be. Lehet a városban császkálók teljesen idiótának néztek, ugyanis ténylegesen visszafutottam a kocsihoz. Ez krízishelyzet, ilyenkor nincs kedvem másokkal törődni. Te jó ég, ha valami történik a házzal, én tuti nem bocsátom meg magamnak, sőt, szerintem Namjoon se. Teljességgel ki fog akadni ha bármit is ellopnak tőlünk!

Az negyed órás autóutat most öt perc alatt teszem meg, aztán ahogy leparkolok a garázs előtt már kapom is magamhoz az itt tartott késkészletemet, s a ruhámba ahova tudom, elrejtem őket. Kipattanva végül a járműből lezárom azt, Moniet pedig elengedem, hadd menjen csak. A főbejáratot használom, a kilincset pedig a pulóverem segítségével nyomom le.

A farzsebemből előszedem csendesen az egyik kést, majd hangtalanul kezdem a lakást átfésülni. Nem kell messzire mennem, a nappaliból némi motoszkálás szűrődik ki, így megdermedve egyhelyben hallgatom milyen gyorsan nő a hangerejük. Reszketeg levegőt véve a megfelelő pillanatban megragadom a késem és egy határozott mozdulattal elhajítom.

- Aish! - kiált fel egy dermesztően jól ismert férfi hang, minek következtében a fal takarásából kibújok. A szám elé kell kapjam a kezemet, ugyanis egy igen jól ismert úriember áll a kandalló előtt, mögötte pedig a fába ott van a késem, mélyen belefúródva. - Elismerésem, szép dobás volt - bólint feleszmélve, majd felém fordulva elmosolyodik. - Szia Iseul, rég találkoztunk - mondja nekem mackónadrágban és pólóban állva, zsebre dugott kezekkel.

Lefagyva állok előtte, nem csupán a kés hajigálás miatt, hanem azért mert hosszú idő után, Namjoon végre hús-vér emberként néz a szemembe, s meg tudom érinteni. Moccanni sem tudok, csak érzem, a lelkemben egyre inkább erősödik valami, mit nem tudok hova tenni. A fejemet megrázva küzdöm le a meglepődöttségemet, ezáltal kissé félénken, de a karjaiba vetem magam.

- Üdv itthon - súgom a mellkasába, majd lehunyva a szemeimet mélyen belélegzem az illatát.