The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 64.

Csendesen fogyasztom a reggelimet már felöltözve, miközben Namjoon odafent szokás szerint az igazak álmát alussza. Fél hat van, viszont engem előbb kidobott az ágy, mint vártam. Az idő kicsit csípős, legalábbis a teraszra befújó szél az, ennek ellenére mégis itt kívántam elfogyasztani a reggelimet. Ha már nem sikerült visszaaludnom legalább még egy órát, akkor napfelkeltében eszek. Ez a kárpótlás magamnak magamtól.

Hogyha a tegnap estére gondolok borzongok, ugyanis minden előzetes gondolatomat túlszárnyalta. Sokkal csodálatosabb és bennfentesebb volt. Egy olyan pillanat, élmény, mit nagyon nehezen tudok majd elengedni, s remélem ezzel együtt, hogy nem is lesz szükségem arra, hogy búcsút mondjak neki. Sőt, épp ellenkezőleg. Este olyan fényt láttam Namjoon szemében, amire a halálomig emlékezni fogok. Szinte felperzselt.

A kapcsolatunk Namjoonnal több mint fél éve tart, viszont az előzetes ismeretségünk miatt kimondhatom, hogy eddig is, de most a lehető legtöbb módon egymásra vagyunk hangolódva. Nincs bennem kétség afelől, hogy kiegészítjük-e egymást, avagy sem, mert mind a kettőnk erősen próbálkozik mindent megadni a másiknak, ez pedig több mint elég. Szerintem senkit nem lepek meg azzal, hogyha azt mondom most érzem magam leginkább felszabadultnak. Nem tudom, talán majd egyszer képes leszek a szülésre is úgy gondolni, mint valami általános, normális dologra, de jelenleg nekem mindent jelent csak nem boldogságot. A traumám túl mély.

Sóhajtva veszem két ujjam közé a kis fehér pirulát, mit HaNeuntől kaptam, hogy védjen a terhesség veszélyétől. Gyorsan bedobom a számba és a kávém segítségével leküldöm a torkomba. Remélem egyébként HaNeunnel minden rendben van, bár azt hiszem fel kellene hívnom. Bekapok egy szelet gofrit mit a tabletta után szintúgy a gyomromba juttatok, majd a mobilomat a kezembe véve tárcsázni kezdem őt fel is állva. Nem veszi fel először, így nekitámaszkodom az üvegkorlátnak és ismét megpróbálom.

- Haló? - szól bele végre a harmadik csörgetés után, a hangján pedig tisztán kivehető, hogy mennyire fáradt. - Te vagy az Iseul? - kérdezi pár perc néma csend után. Az agyamon a lehető összes rossz dolog átfutott amint meghallottam őt, ugyanis nem elég, hogy abortuszon fog átesni, de még a vőlegénye is lelépett, amiről egyelőre még nem is tud. HaNeun egy iszonyatosan erős nő. Én nem tudom képes lennék-e mind erre, amit csinál.

- Igen, én vagyok az. Csak elég régen beszéltünk már, ezért gondoltam rád csörgök, bár lehet még aludtál - húzom el a számat a gondolatra, hiszen mikor felhívtam eszembe se jutott, hogy talán még alszik. Vajon azért nem pihen még, mert Jun-Hot várja? Vagy mert a rengeteg gondolata nem ad neki lehetősséget a szemhunyásra? Hiába próbálom átérezni, nagyon nehéz egy ilyen helyzetet, még ha tudom is milyen nehéz távol lenni attól, akiért mindent megtennél.

- Nem mondom azt, hogy rendben vagyok, mert stresszelek. Nem csak azért, mert teljesen egyedül vagyok, hanem azért, mert Jun-Ho csak úgy elment. Mikor itthon volt és pakolt, csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz, hogy ne aggódjak, aztán elköszönt, mint aki csak a sarki boltba ugrik le. Egy órával később felhívott Namjoon, hogy közölje velem a hírt, miszerint Amerikába megy. Bevallom, szétcsúsztam talán egy fél napra, viszont... - magyarázza, aztán nagy levegőt véve megszólal. - Több órás sírás után rosszul lettem. Nem tudtam, még csak szólni sem neked, mert ahogy Jaegum gépe leszállt telefonált és közölte, hogy egy órán belül meglátogat. Ezután történt minden - meséli tovább, aztán megáll, mintha arra várna, hogy felkészüljek mindenre, ami ezek után következik. - Nos... jelenleg kórházban fekszem, ugyanis sikerült részlegesen elvetélnem, és annyi vért vesztettem, hogy majdnem elvéreztem Jaegum kocsijában. Megműtöttek, úgyhogy nincsenek magzatok, én pedig jól vagyok. Nemrég keltem csak fel, mert a szobatársnőm roppant hangosan horkol, én meg túl érzékeny füllel rendelkezem - nevet fel halkan, viszont én annyira lesokkolódtam a hallottak után, hogy képtelen vagyok arra, hogy vele együtt tegyem. Te szent ég... HaNeun a valaha volt legerősebb ember, akivel találkoztam. Ebben a pár hónapban, hétben, napban annyi mindenen esett túl, hogy szinte már fájdalmas belegondolni is, nemhogy megélni. Jun-Hora pedig rettenetesen haragszom, ugyanis ő vezette el a saját menyasszonyát idáig, amivel majdnem HaNeun halálát okozta. A makacskodása helyett, ha felnőtt emberként viselkedett volna, elkerülhető lett volna mindez. Ő viszont inkább összepakolt és hátra hagyta a problémáit, az állapotos kedvesét. Ez a legrosszabb dolog, amit csak tenni tudott.