The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 10.

Egy hónappal később már gyakorlottan közlekedem a ház minden zugában. Ugyan vészesen közeledik az idő, mikor Namjoonnak el kell mennie, úgy gondolom a hiánya mellett jól fogom állni a sarat. A bizalmunkat ez idő alatt remekül kiépítettük, nincsenek titkaink a másik előtt azon kívül, hogy még mindig rejtély számomra a Blue Side mindensége. Elméletileg mindent tud rólam, azt, hogy mikor és hol születtem szinte teljesen magától értetődött, hisz' látta az új, illetve a régi adataimat. Az friss személyazonosságom nem sokkal tér el az előzőtől, ám mégsem lehet a kettőt egy lapon említeni. Kim Iseul vagyok, huszonhárom éves, Ilsanban születtem és éltem, valamint mindkét iskolai végzetségemet ott szereztem. Nem dolgozom, nincs is mire költsek, holott nem igazán szeretek élősködni. Ez egy kényszerhelyzet, azonban igyekszem megmutatni, hogy nem vagyok hálátlan. Erre is lesz jó, hogyha egyszer tényleg csatlakozom a The Blue Light csapatába. Kapok fizetést, bár nem feltétlen Namjoontól szeretném mindezt, viszont nem tudok mit tenni.

Én főzök, mosok a férfira, tulajdonképpen házvezetnőként, vagy amolyan feleségként funkcionálok ha így tekintünk erre, viszont ha már egy fedél alatt élünk, azért nyilván átveszek minden nőies házimunkát. Noha, még ha nem is minden fenékig tejfel a kapcsolatunkban – ugyanis akadnak vitáink –, igazán boldog élettársi, baráti viszonyunk van. Tudunk beszélgetni kötetlenül, tabuk nélkül, ami szerintem az egyik legfontosabb egy ilyen élethelyzetben. Az első ilyen csevegésünk két hete történt vacsora közben. Akkor nyílt meg először előttem ezzel teljesen elkápráztatva engem. Addig fogalmam sem volt arról, mekkora szíve is van valójában...

Mint kiderült róla, a bevételeinek tíz százalékát másnak szenteli – plédául a jótékonykodásra, fejlesztésekre –, mégis akkora tett, hogy ez már önmagában megérne egy trófeát, legyen bármi is a munkája. Megtudtam még azt is, hogy az apja keresése motiválta a katonasághoz való csatlakozásban, azt, hogy Monnie egy sorsára hagyott kölyök volt amikor rátalált az egyik bevetése során, ő pedig képtelen volt otthagyni.

- Iseul - szólít meg egy bársonyos hang, minek következtében abbahagyom a teregetést, s a hátsó ajtó irányába fordulok halványan elmosolyodva. - Megkaptam a hivatalos értesítőt. Egy hét múlva jön a helikopter a Daeamsan hegycsúcs nyugati oldalára - újságolja kicsit sem jókedvűen. No, igen... a hetekben szinte túl sok időt is töltöttünk egymással, egy-egy pillanatban már némi szikrát is éreztem köztünk, csakhogy a bevetés miatt esze ágában sincs szorosabb kapcsolatot kialakítani. Ezt ő maga mondta.

- Értem - bólintok mondandójára, aztán az utolsó alsónadrágját felcsíptetve a szárítóra emelem magamhoz a kosarat. - Számítottam hasonló időpontra - adom tudtára a bennem keringő gondolatok egy részét, közben gondosan elrejtve ábrázatom alá a félelmet, fájdalmat, szeretetet.

- Iseul, semmi gond nem lesz. Meg hét napunk és legalább tizenkét óránk van - sétál közelebb egy fáradt mosolyt eresztve. Annyiszor beszéltük már át ezt, ennek ellenére fura arra gondolni, hogy egyedül hagy a házában. - Sok ilyen küldetésem volt már, megígértem minimum ötször, hogy mindenképpen hazatérek, de ha nem is, itt minden a tiéd lesz - emlékeztet minden apró részletre. Hogy ha segítségre szorulok, megkapom... hogy Monie már szinte családtagként kezel... hogy megismertetett a kis csapatának tagjaival... Ha történik vele valami, nekem továbbra is biztosítva van a jövőm.

Az ajkamat kissé lebiggyesztve sétálok el mellette minden szó nélkül, majd az ajtón belépve befordulok a mosókonyhába letenni a megüresedett kosarat. A gondolataimba gabalyodva indulok meg a konyhába, hogy az ebédünkből megmaradt ételt betehessem a hűtőszekrénybe, amikor is a pulton meglátok egy ajándékzacskót mellette egy nyaklánccal. Homlokráncolva merészkedek közelebb a kis papír-fecnihez hogy esetlegesen elolvashassam, csakhogy Namjoon nagy tenyerei megállapodnak a vállaimon. Minden mozgással felhagyok, helyettem ő cselekszik, és a nyakláncos dobozt elém lépve a kezembe adja.

- Tudom, azt fogod mondani, hogy nem kellett volna - emeli fel védekezően a kezeit közben elmosolyodva. - Ez egy ajándék tőlem, neked. Ez volt az első mit megláttam, de tudtam, hogy nem kell tovább kutatnom - mondja, azonban nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a nyakláncról beszél. - Történjen bármi, ez egy jó emlék lesz rólam.

- Ne mondj ilyeneket! - ütök meg mérgesen a mellkasát szabad kezemmel. - Semmi bajod nem lesz!

Féloldalas mosollyal ölel magához hogy valamelyest lenyugtasson, ugyanis nem vagyok rá büszke, de sikerült sírnom előtte az előző hasonló hangvételű beszélgetésünk alkalmával. Nem is tudom... egyszerűen csak túlságosan megérintett, hogy nem fog velem senki beszélgetni és úgy éreztem magam, mint aki kiteszi őt a saját otthonából. Holott köze sincs az egésznek ehhez. Ráadásul vissza fog jönni. Nem örökre megy el. Nagyon remélem legalábbis!

ღღღ

Befejezem a hajam szárítását, aztán elindulok Namjoon dolgozószobájába, ahogy feltehetőleg a férfi tartózkodik. Azt mondta, még vacsora előtt el kell intéznie pár telefonhívást a bevetéssel kapcsolatban. Fogalmam sincs arról mit kell ezen megbeszélni még, de hogy őszinte legyek, valamiért nem is akarok belefolyni ennyire. Namjoonnak azért ennyi magánéletet szeretnek hagyni. Nem kell nekem mindenről tudni, holott nincsenek titkaink egymás előtt. Épp ezért is gondolom úgy, hogy ha fontos akkor majd elmondja.

- Nam... Joon - torpanok be a helyiségbe, hogy megkérdezhessem valamiről, viszont látván hogy telefonál, már fordulnék is ki a szobából. - Bocsi, nem akartalak... - kezdeném sutyorogva, csakhogy a szavamba vág, gondolom mivel semmit se ért.

- Jaegum, kérlek tartsd egy kicsit, aztán rögtön folytatjuk az előkészületek megbeszélését - szakítja félbe az említett társát, majd felém pillant. - Elkészültél? - kérdezi az arcomat fürkészve, mire egy kurta bólintást kap válaszul. - Oké, egy tíz percet kérek még, aztán mehetünk, ülj addig le, vagy nem is tudom... - emeli a készüléket a füléhez megint. - Itt vagyok. Szóval ott tartottam, hogy legyen minimum mindenkinek tripla védőmellény tartaléka, és jól szerelkezzenek fel az amerikaiak is. A Cheyenne mountain Complex-hez telefonáljatok be minél előbb lehetőleg. Azt akarom, hogy kellőképpen készüljenek fel az érkezésünkre - zárja le a beszélgetésüket, majd elköszönve Jaegumtól felém fordul, mivelhogy közben én a bent lévő fotelek egyikébe ültem le kérésére. - Ne haragudj, mehetünk - mosolyog rám szelíden, közben a kezét nyújtja felém.

Belecsúsztatom a sajátomat, ő pedig készségesen felhúz. Megbeszéltük még kora délután, hogy ma este kivételesen a városba megyünk vacsorázni. A kedvenc éttermét mutatja meg, hogy ha megjön a kedvem a távollétében eljöhessek ide bármikor. Nehéz szívvel ugyan, de megnézem ezt a helyet is. Csakhogy már előre látom; ott nélküle nem fogok étkezni.

Sziasztok kedves, drága olvasóim^^
Igyekeztem a résszel ahogy csak tőlem telt, igyekeztem izgalmasat is írni, több-kevés sikerrel. Lesznek sokkal jobb részek is ám^^
Szerintetek Iseul miként boldogul Namjoon nélkül, ha eljön az idő? Szeretném tudni mit gondoltok^^

Minden rendben veletek? Hogy vagytok mostanában?