The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 9.

- Mielőtt megmutatom, hadd mondjak valamit - érinti meg a vállamat barátságosan. Aprót döntök a fejemen, némán üzenve hogy hallgatom. - Szeretném, ha a közeljövőben csatlakoznál a csapatomhoz, Iseul - ejti ki könnyedén a szavakat ezzel engem ámulatba kalauzolva. Mégis...

- Namjoon... én... - makogom, azonban elcsitítva engem kéri, hogy ne most válaszoljak erre, bőven ráérek.

A délelőtti kis utunk után nem bírtam ki és rákérdeztem arra, hogy mit rejt a kar. Meglepte először az, hogy könnyű szerrel vettem észre, ám egyszerűen – teljesen érthető okokból – megígértette velem, hogyha a szemem elé tárja akkor a sírba is magammal viszem az információit. Nyilvánvalóan rögvest rábólintottam, hisz' ha akarnám se tudnám elmondani senkinek, pluszban ez jó kezdés az ilyesfajta bizalom kialakításához. Az meg egy egyszerű tényező, hogy nem akarom elújságolni senkinek, hiszen Namjoon a legfőbb bizalmasom. No, már ha ez számít úgy, hogy rajta kívül senkit sem ismerek idekint.

Amint újból észreveszi hogy jelen vagyok szellemileg is, meghúzza az ágat, minek következtében a bozótosban nagy hanggal zördül meg valami. Akaratlanul is, kissé bepánikolva markolok Namjoon fekete felsőjébe hátulról, minek következtében egy laza mozdulattal húz maga elé úgy, hogy a tekintetünk egymásba fúródjon. Bíztatóan csillognak a szemei, közben erős karjával biztonságot adóan fog.

- Ahová most viszlek, az a saját, privát kiképzőhelyem, fegyverraktáram és egyben magának az alakulatunknak az óvóhelye. Soha, senki nem találja meg, ugyanis a dombba épített fém tolóajtón igazi növényzet és föld van kialakítva úgy, hogy valóságos legyen. Egyáltalán nem vehető észre mások számára, ráadásul annyira burkolt az egész, hogy a hőkamera se szúr ki minket. Most még mondhatod azt, hogy nem akarsz lemenni, de akár megmutatom, akár nem, tartanod kell a szád, érted? - mondja kimérten az utolsó szavait, mire bólintok egy hatalmasat. Pillanatokon belül meg már el is indul velem együtt az említett részre.

Az ajkaim elnyílnak egymástól, amint meglátom miről is beszélt pontosan. A domb egy része teljesen eltűnt, helyette egy sötét, széles, lefelé vezető járat tárul a szemem elé. Az ajtón kialakított hamis dombrészlet két részre válva húzódik a bejárat oldalába, a fények pedig kigyulladnak az alagútban. Izgatottan, ám mégis félve nézek Namjoonra, ki kíváncsi szemekkel fürkészi az arcomat.

- Mehetünk? - húzza fel jobb szemöldökét tudakolódva, azonban a válaszadásom egyenlő a cselekedetemmel. A lépteimet megszaporázva indulok el a folyosón, a férfival a nyomomban.

Mikor arra kér, hogy álljak meg így teszek egészen addig, amíg ki nem kapcsolja a védelmi rendszert itt is. Biccentve felém újfent útnak indulok, már-már néhol dudorászok is egészen addig, amíg le nem érek az aljára.

- Gyerünk Iseul, mi a gond? - áll mellém szórakozottan, ugyanis kisebb szakadékhoz értünk. - Gyere csak - ragadja meg a kezemet, ezzel egyenesen libabőröket okozva nekem. - Légy ugyanolyan körültekintő, mint eddig - csap a LED-sor melletti sötét foltra, mi inkább vizes hatást kelt mintsem titkos gombot, minek következtében egy rés nyílik ki a falon egy hatalmas fém ajtót rejtve. - Üdv itt! - mosolyodik el kinyitva nekem az egyetlen akadályt, mitől nem látom a tényleges helyiséget.

Eltátom a számat miközben beljebb lépek, ugyanis nem számítottam arra, hogy ez a hely ekkora. Egy nagyon nagy edzőterem féleség fogad, minek a falain jobb és bal oldalt egy-egy széles ajtó található. Maga a szoba, hol jelenleg vagyunk, tele van különféle matraccal, fa bábúkkal, min rengeteg karc, vágás látható. A szemben lévő részen lépcső segítségével lehet feljutni egy kis beltéri teraszszerű részre, honnan négy ajtó is nyílik, az alatta lévő részen pedig egy pár lépcsőfok vezet egy ugyancsak tágas nappali-konyha részlegbe.
Az egyik elkülönített szoba felé kezd el húzni, min mihelyt belépünk beüt valamiféle kódot a falnál. Kettő sípolás kíséretében felgyulladnak a villanyok, engem pedig mint ma már sokadjára, újabb meglepetés ér. Ez egy hatalmas széf!

- Itt tartom a fegyvereket - adja tudtomra, aztán a fémkerék közepébe újabb számsort diktál be, minek hatására forgásnak indul a szerkezet. - Gyere, Iseul - nyújtja felém a kézét, mibe pironkodva ugyan, de belecsúsztatom a mancsom. - Kérlek, ne ijedj meg a látottak után - pislog kedvesen mielőtt meg elindulnánk a résnyire nyílt ajtó mögé.

- Nem fogok - nyalom meg az izgalomtól kiszáradt ajkaimat, aztán bólintok egy aprót, ő pedig szorosabban fogva a kezemet indul meg.

A lépteink töltik be a hatalmas helység üresnek vélt valóját egészen addig, amíg a pilács magától fel nem kapcsolódik. A szemeim az eddigieknél is hatalmasabbra tágulnak, majd a lábam automatikusan megáll a mozgásba, ezzel Namjoont szintén lestoppolva. Körbepillantok a sorok között, azonban mindegyik ugyan azt rejti. Fegyvert.

Valamit magyaráz nekem mutogatva az itt található gyűjteményről, holott egyenlőre a puszta látványt szeretném csak feldolgozni. Ez. Nagyon. Sok. Szerintem évekig számolgatnám a puskákat, pisztolyokat meg még tudom is én miket.

- Most miért vágsz ilyen arcot? - sóhajt fel gondterhelten szorosan elém állva. - Iseul, az emberek manapság sokkal többet gyilkolnak mint hinnéd. Az már más, hogy van aki jó célból teszi.

- De te nem a jó oldalon állsz - fut ki a számon, de azonnal meg is bánom. - Ne haragudj, ezt nem gondoltam át rendesen - ráncolom meg a homlokomat bűnbánó ábrázattal.

- Ez mind csak nézőpont kérdése, Iseul - ereszti el a kezemet kissé sértődött vonásokkal, hanglejtéssel. - Egyébként is, a különleges egység bonyolultabb mint hinned, viszont ebbe nem foglak még beavatni, ezt jól tudod, pedig most szépen kitudnám magamat segíteni ebből a necces helyzetből, abból, hogy tulajdonképpen kinek is hiszel engem. A kormány nem ártatlan, hidd el, olyan információkat rejtegetnek, mit jobb lenne ha nem is tudnék, illetve a te véleményed is más lenne róluk ha tudnád - hadarja nekem félelmetes nyugodtsággal, aztán int, hogy kövessem hisz' még van mit mutatnia.

Mardosó bűntudat kíséretében kullogok utána a szemközti terembe, végig azon agyalva, hogy ezt jól megcsináltam. Nem adott olyan jelet, egy cseppet sem, miből arra tudnék következtetni hogy rossz ember lenne. Sőt... ellenkezőleg. A munkájához meg semmi közöm. Az ajkaimat lebiggyesztve kapok a csuklója után még mielőtt kinyitná az ajtót. Érzelemmentes arca megrémít, ám annyira nem, hogy megtántorodjak a célomtól. Pontosan tudom, mennyire bizalmas érintés az ölelés, ennek ellenére szorosan a mellkasába bújok. Azt szeretnem hogy érezze; nem tartom terminátornak és megbízom menne.

- Nem gondoltam komolyan... Még nagyon fura nekem itt, szoknom kell hogy... van kivel fesztelenül társalognom és független vagyok, már amennyire - motyogom jól hallhatóan a meglepően szépen kidolgozott, megfeszült mellizmába, azonban pillanatokkal később elernyednek vonásai és sóhajtva fonja körém a karjait. - Valószínűleg ha aznap nem hurcoltok el egy kihallgatásra vagy mire, újfent a katonai erődítményben roskadnék, csak egy cellában szökési kíséret vádjával. Azzal hogy magadhoz vették egy emberi életet mentettél meg, úgyhogy nem vagy rossz ember... nem is tudom miért mondtam, semmi közöm ahhoz hogy...

- Felejtsük el - süvít át hangja belevágva a szavamba a helyiség falai közt, kellemes borzongást okozva ezzel nekem. Annyira szép, mély, illetve nyugtató ez az egész helyzet.

Pillanatokkal később az utolsó szobába lépve már nem lepődöm meg. Számítottam ezek után hasonlókra. Egy hatalmas lőtérnek, íjász- és késdobálós részleggel kialakított helyen vagyunk, hol minden tudásunkat fitogtathatják az épp erre vágyók. Vagy esetleg tanulhatnak a kiképzőjüktől. Vajon Namjoon oktat bárkit? Egyáltalán neki, nekik minek egy ilyen hely ha tökéletesen tudnak mindent? Szoktak... új tagokat toborozni?

Csillogó szemekkel lépek közelebb a tartóoszlophoz, mi mellett gondosan helyezkedik el a különféle itt használatos eszközök sokasága. Dobócsillag, íjak, különféle kések, pisztolyok... hihetetlen mennyi minden van itt. A katonai börtön-bázison lehetetlenség volt ilyesmit még csak megközelíteni is számomra, pedig vágytam rá, hogy megtanuljam megvédeni magam. Nekem teljesen mindegy hogy, fegyverrel, vagy nélküle, de ahogy már sokan említették és a látszat is azt mutatja; a világ romlik, az erőszak pedig egyre hatalmasabbra nő.