The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 16.

Egy újabb fél év telt el csendesen. Namjoon se egy levelet, se egy üzenetet nem küldött a hogy- és honléte felől, így a tudatlanság rabja maradtam továbbra is. Jun-Ho sunbae előszeretettel foglalatoskodik velem minden nap, hoz és visz a fő katonai bázisukra felváltva. Egy hete talán hogy megmutatta a "kis" főhadiszállást, hogy a nagyobb, technikailag jobban felszerelt – például szimulációs teremmel – gyakorlóteremben bővítsem minden tudásom. Azért nem semmi a hely, tekintve hogy minden van amit csak el lehet képzelni.

Harckocsikkal teli mélygarázs, ám nem egy fajta, minimum hat-hét különféle bevetésre alkalmazható autó részleg van odalent. A földszinten egy nagy nappalihoz, egyben konyhához rengeteg le és felfelé vezető lépcső kapcsolódik mik folyosókra vezetnek. Általában egy kisebb elágazás több helyiséghez kapcsolódik, némelyik egy irányító központba, van amelyik a hálószobák felé visz, pár meg szimplán a termek – a biztonsági kamerákhoz, a tárgyalóba, a ruhatárba, fegyverraktárba, edzőtermekbe, az orvosi részlegbe – felé.

Megismerkedtem HaNeunnel, ki való igaz, egy igazi tünemény. Segítőkész volt az első perctől kezdve, ennek köszönhetően nagyon könnyen összebarátkoztunk. Megtudtam róla, hogy két évvel fiatalabb mint én, illetve a módját, hogy miként került ide. Az egyetem elvégzése után sehol sem talált munkát, ezért úgy döntött hogy felül egy buszra véletlenszerűen ilyen "lesz, ami lesz" alapon, végül pedig Szöulban kötött ki, éppen egy olyan útszakaszon, ahol a srácok egy embert tuszkoltak be egy furgonba. Nos... elhurcolták magukkal a lányt, aztán úgy döntött, hogy marad, mert munkába állhat a kiképzése után, ráadásul teljesen független.

- Iseul! - szól nekem Jun-Ho sunbae az ajtó felől, ugyanis egyedül hagyott a késeimmel a gyakorló teremben pár perce. - Gyere ki kérlek - biccent az ajtó elé, hol már HaNeun is várakozik értetlen fejjel meredve rám. Letéve és levéve ígyhát minden holmit a föld kellős közepére iszkolok ki a kis folyosóra, hol a férfi velünk, lányokkal szemben komoly arccal áll meg. - Tájékoztató jött az amerikai bázistól, illetve egy videófelvételt küldtek ... ami szerintem inkább neked szól, Iseul. Namjoon üzent.

Többet sem kell mondania, hátrahagyva őket indulok meg a gépterem felé, hová az ilyesfajta tartalom érkezik be, s kerül tarolása különféle mappákba automatikusan. Jun-Ho utánam siet, viszont HaNeun nem csatlakozik hozzánk, így gondolom nem feltétlen szeretne belefolyni ennek az üzenetnek a feltárásába, nehogy valami hihetetlenül privát, illetve személyes legyen.

A helyiségbe beérve rögvest vágódom le a hatalmas monitorok elé, s minden engedélykérés nélkül a megfelelő mappát nyitom meg. Szerencsére Jun-Ho elég sok mindent mutatott meg itt, no meg azért egy-két mélyebb részletbe is beleavatott az alakulatot illetően, mint például hogy az eredeti céljuk nem az, hogy eltöröljék a mostani rendszert, valamint egy kormányváltást vigyenek végez, csupán szeretnének a különféle országoknak – elsősorban Amerikának – esetlegesen olyan információkkal szolgálni, mik az esetleges háború bekövetkezésekor majd vagy ellenük, vagy az érdekükben felhasználhatóvá válik. Erre valók a beépített emberek, kik vagy miniszterhelyettesek, vagy szimpla politikusok, karbantartók, vagy fedett kiléttel ruházták őket fel. Nem tudom, mennyire szabályos hogy ezt elmondta nekem, ellenben én sem tiltakoztam ellene.

- A C2-es dokumentumot nyisd meg, ott lesz az összes videó, a legújabbat pirossal jelzi majd - ad némi segítséget Jun-Ho, mit majd valószínűleg csak később köszönök meg, amint a belsőm már kevésbé lángol az izgatottságtól. Nagy levegőt véve kattintok rá a kis videóra, minek a megnyitása után rögvest felhúzom a gépbe kötött fejhallgatót a kobakomra, hogy halljam is.

Namjoon mosolygós, ám leharcolt valója tűnik fel a monitor kellős közepén, minek láttán a kezemet a szám elé kell kapjam, egyrészt a fellobbanó hiánya végett, másrészt a kinézete miatt. Nem néz ki úgy, mint aki tud rendesen pihenni, ráadásul az arca kissé koszos és a jobb orcáját egy beforróban lévő heg díszíti. Ezek szerint még meg is sérült, nem csak hogy álmos. A háttérről pedig ne is beszéljünk, egy sötét szobában ül, ha jól lehet kivenni, egy hasonlóan berendezett katonai hálóban van, mint ami idehaza van.

- Kim Namjoon vagyok, egy év után végre üzenek az itteni helyzetről - szólal meg végre néhány másodperc némaság után. A hangja mélyen cseng, éberen, holott a kinézete nem ezt írja le most róla. - Ma reggeltől délután háromig folyamatos kikpézéseket tartottunk az angol katonacsemetéknek, ezért sokkal nagyobb fejlődés látható rajtuk. Egyébként minden reggel ezzel kezdjük, csak nem ilyen hosszasan. Este hatkor megkezdtük a nap fő feladatát, ígyhát megindult az akciónk. Késő délután megérkeztünk egy Loon Lake nevezetű kis helyre, hol szinte az egész tüzérosztály tartózkodik titkos okokból kifolyólag, mi csupán annyi, hogy a lakosok nagy része központi bejelentés tett, hogy egy csapat férfi szerkezeteket helyez el a föld alá. Nos, részletek nélkül maradjunk annyiban, hogy sikerült kiiktatni őket. Jun-Ho, ebben a világban nagyon sok minden nem kerül nyilvánosságra, amit én itt tapasztalok, az örök titok, mintha meg sem történt volna. Ezért csendes, illetve nyugodt minden a huszonegyedik században. Mert a média nem adja le az eseményeket, konkrétan elhallgatnak mindent pont úgy mint Koreában - szembesít némi ténnyel, mit tulajdonképpen meg sem kellett volna tudnom. - Iseul hogy van? Miként viseli a magányt? - tesz fel olyan kérdéseket, mire talán nem kap választ egyhamar, tőlem biztosan nem, ugyanis a könnyeimet potyogtatva igyekszem levegőt venni megfelelően. - Átadnál neki egy üzenetet? - kérdezi elméletben Jun-Ho sunbaetől, azonban jelen esetben tőlem némi levegővétellel később. - Nem tudom pontosan hogy vélekedsz most rólam, hiszen valószínűleg okozhattam némi aggodalmat azzal, hogy nem adtam életjelet magamról. Sajnálom, viszont most itt vagyok hogy beszélgessünk. Nagyon merem remélni, hogy sikerült azt az életet élned, amit nem tudtál eddig. Hiszek benne, hogy nagyon ügyesen boldogultál eddig, illetve ez után is így cselekszel majd. Nem kell sokaig egyedül lenned, nemsokára utazom haza, talán még annyit elmondhatok, hogy a vártnál előbb érkezem, ugyanis itt a munkám hamarosan véget ér. A limitált szériás bevetésekből nagyon kevés maradt, a helyi gondok meg már nem a mi problémánk, csak abba avatkoztunk bele így is amit kértek. Képzeld, amíg itt vagyok a bevetések között kapok pár nap kimenőt, olyankor édesanyámmal vagyok. Már nagyon hiányzott. Talán majd egyszer találkoztok - újságol el két hírt is egyszerszerre, megdöbbentve és megríkatva engem egyszerre.

Mi alatt komolyabban a titkos alakulat tagja vagyok, azóta minden amit megtanultam, az az, hogy egy katona nem sír, nem ad ki információkat, ha kell még a sírba is magáva viszi őket. Azonban attól senki sem tarthat vissza, hogy egy ilyen helyzet után ne bőgjem el magam. Szükségem volt már arra, hogy lássam, hogy halljam Namjoont, így legalább tudom, hogy teljesen biztos az, hogy egy év alatt nem halt meg, hogy még én is, illetve Monie is viszont látjuk majd.

- Namjoon ezennel kijelentkezik, Jun-Ho, továbbra is vigyázz Iseulra - köszön el a férfi, majd a kamerához nyúlva kinyomja azt, így a felvétel leáll s minden elsötétedik. A könnyeimet letörölve emelem le a fejemről a fülest, végül minden szó nélkül állok is fel. Az ajtó felé venném az irányt, csakhogy Jun-Ho a felkaromat megragadva visszaránt magával szembe. A szemeivel úgy vizslat, mintha a lelkembe látna, végül inkább megrázva a fejét enged utamra.

A gyakorló terembe rontok vissza, hogy az első kést felkapva hajítom el a fa bábú felé, mi tökéletes pontossággal fúródik a homloka közepébe. A kézfejemre visszatekerem a kötést, ugyanis van, hogy a nagy gyakorlás közben úgy rugaszkodok el a földről, vagy úgy pörgetem meg a kést, pengét, esetlegesen kardot hogy végigcsúszik a karomon. Van már jó pár heg, vágás a kezemen, kik köszönik szépen, mindannyian jól vannak.

Az új gyakorlatomat kezdem el gyakorolni, mi tulajdonképpen talajtorna és némi akrobatika vegyítésének közös eredménye. A mozdulat maga nem áll másból, mint bukfencekből, szaltókból, illetve van benne egy elég lábmozdulat is, mi ha egyszer betalál, ott nem hiszem hogy marad töretlen borda.

- Iseul! - ront be hozzám HaNeun ezzel egyenesen a frászt hozva rám, viszont a késem így is pontos. Telibe a szíve. - Mit mondott Namjoon? Oppa az előbb azt említette, hogy nem reagáltál rá semmi konkrétat - kezd bele a faggatózásba, azonban nekem most jobb szükségem van a csendre, mintsem arra, hogy elújságoljak neki bármit is. Amúgy sem vagyok olyan típus, aki könnyen megoszt másokkal bármit is a nagyon privát magán életéről. Namjoon ezalól csak azért kivétel, mert egy kényszerhelyzet az, amibe keveredtünk, meg kellett nyílnunk egymásnak.

- Ne haragudj HaNeun, de nem szeretnék beszélni róla - bököm ki végül el is fordulva tőle, egy shurikent kivéve a táskámból. - Szeretném folytatni a gyakorlást - biggyesztem oda még neki, ő pedig csöndesen elsétál. Tudja, hogy ha így viselkedem annak komoly oka lehet, így nem is firtatja tovább a dolgot. Majd elmondom neki, a készen állok rá, de egyenlőre túl friss és fájdalmas ahhoz, hogy kiteregessem nekik.