The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 58.

- Rendben, mára ennyi. Szép munka! - ejtem ki az ajkaim közül ez a felszabaditó mondatot, minek a gyakornokok minden egyes alkalommal leplezetlenül örülnek. A mai napon pár alapgyakorlat ismétlése után átmentünk a szemben levő terembe, hogy egy idézőjeles terep gyakorlatot tartsak nekik. Bár ez szó szerint gyakorlat, egy megépített beltéri akadálypályán, ahol egyrészt remekül tudják használni a választott fegyvereiket, illetve a csapatmunkát sem hanyagolhatják el. Szépen sikerült fejlődniük a legutóbbi alkalom óta, így természetesen a dicséretek sem maradtak el az edzésen.

Szórakoztató látvány ahogy egyesek rárepülnek a bekészített vizükre, mintha szomjan akarnának halni. Határozott mozdulatokkal szedem össze a saját holmimat, mi tulajdonképpen egy adag papír és toll, a telefonom, illetve a saját mentes vizem. Már menni készülnék, mikor az egyik lány, YoungHee mellém szökken és bátortalan hangon feltesz egy kérdést.

- Seonsaengnim... meg... meg tudná mondani, hogy használjam jobban a késeket?

Nos, YoungHee az egyike azoknak a gyakornokoknak, akik nem találtak még fegyvernemet, így minden alkalommal valami mással próbálkoznak. Ma ismét a késhez tért vissza, de ugyanazokat a hibákat vetette el mint legutóbb. Valószínűnek tartom, hogy végül nem emellett fog dönteni, mert valahogy nem lelkes tőle.

- A lényege egyszerű. Használd úgy a kést, mintha a két kezed meghosszabbítása lenne. Ne gondolkodj rajta sokat, csak fogd biztosan és erősen - próbálom megfelelően, számára is érthetően magyarázni, a bólintásából ítélve pedig sikerül is. - Ha elhatározódsz valami mellett, szólj nekem és felírom, hogy arra fókuszálhassak mikor edzéstervet alakítok ki - teszem hozzá kedvesen, egy kicsit utalva arra is, hogy épp itt lenne az ideje, mert le fog maradni.

- Rendben, köszönöm - hajol meg, én pedig végül hangosan elköszönve mindenkitől indulok végre kifelé.

A folyosóra lépve egyből megcsap a hideg levegő, mi a fülledt terem után jóleső érzést nyújt. A rajtam lévő jóganadrágba sikeresen beleizzadtam a négy óra alatt. Szerintem a legerősebb ember se tudná leszedni ezt most rólam, ezt pedig a legtöbb jóindulattal mondom. Nem mindig jövök edzős ruhába, viszont ma segítenem kellett pár gyakornoknak, akik az előző gyakorlatsort sem tudták rendesen megcsinalni, emiatt kénytelen voltam én is mozogni. Mindegy is, ha már a saját mozgástervemre sincs időm, velük legalább nem esek ki a kondiból.

- Oh? - lepődök meg a hallba érve, közben el is mosolyogva Namjoon valóját meglátva. - Hello idegen - köszöntöm nagy mosollyal, mit egy szelíd mosollyal nyugtáz, ahogy pedig elé lépek az ajkaimra nyom egy lágy, mégis diszkrét csókot. - Mi szél hozott erre? - kérdezem tőle, szinte elveszve a gyönyörű szemeiben. A telefonját a kezében fogja, míg a másikkal int, hogy menjünk fel az irodámba.

- Az ok roppant egyszerű, szerettem volna látni a kedvesemet - adja tudtomra miközben lépkedünk felfele a lépcsőn, a nyílt őszintesége pedig mosolyt varázsol az arcomra, s libabőrt a testem minden porcikájára. Meg sem tudok már magamon, illetve a reakcióimon lepődni, mert mindig valami egészen hasonló történik mikor bókol. Valahogy egészen különlegesnek érzem magam mellette annak ellenére hogy az átlagosnál sokkal átlagosabb vagyok. Rengetegszer hangoztatom, de csak azért mert tényleg így van. A biztonság és a szeretet amit kínál több mint elég számomra. Bár tudnám tökéletesen viszonozni neki mindezt. 

Az irodám ajtaját magunk után becsukva fordulok Namjoon felé, ki az ablakom elé sétál és nem szól egy árva szót sem. Nem sejtek túl sok jót, ennek ellenére elnyújtott léptekkel indulok meg felé, megállva a remek panorámát nyújtó üveg előtt. A némaságba burkolózása elég okot ad arra hogy valóban kételkedni kezdjek a kifogásán, miszerint azért van itt mert látni akart. Nem kérdezek rá, a világért sem szeretném siettetni, épp eléggé rohanósak a mindennapok. Az utóbbi időben különösen sokat telefonál, ami tökéletesen tükrözi hogy mennyire sok a munkája. Lényegében még az én segítségemre se volt szüksége, hiába látszott rajta hogy szívesen elfogadná, valamiért mindig nem lett belőle. 

- Emlékszel, hogy reggel telefonáltam? - kérdezi megtörve ezzel a közénk beállt csendet. Egy aprót bólintok jelzésként, mit követően egyből folytatja. - Valószínű, hogy Jeju szigetén egy tinédzser fiú kioltotta az egész bandáját, ezért mielőbb oda kell utaznunk Jaegummal - ejti ki az ajkai között, mivel egy időben felém is fordul. - Tudom, hogy holnapra villásreggelit és közös programot ígértem, de attól tartok megint közbeszólt a munka - sóhajt gondterhelten, s látván hogy az arcomon egyértelmű a csalódottság minden jele, magához von. 

Nem is tudom egészen pontosan, meddig állunk egymást ölelve a kellemes csendben, de ahogy csörögni kezd a telefonja eszembe jutnak az előbbi szavai. Elszakadva tőle adok neki lehetősséget arra, hogy felvegye, azonban ahelyett hogy megtenné egyszerűen kinyomja és felém lép. Felcsúsztatom a kezem a mellkasán, tökéletesen kitapogatva ezzel mindegy egyes izmát, mit az inge rejt. A kezem szinte automatikus, bár inkább vágyakozó, határozott mozdulattal indul meg a tarkójához, hogy lehúzzam magamhoz a fejét, kikövetelve tőle egy csókot. 

Namjoon ajkai pillanatok leforgása alatt tapadtak az enyémekre, miközben a telefonja újból csengeni kezd. Magához szorít teljesen figyelmen kívül hagyva mindezt, így egy aprót sóhajtva a szájába engedem át magam az érzésnek teljesen, független a helyzettől. Komolyan olyan érzésem van néha, minthogyha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy mindent bevallottunk egymásnak, miután kölcsönösen megmentettük egymás életét. Most pedig olyan mohón csókol, hogy kezdem azt hinni így akar kárpótolni a rengeteg munkája miatt. Akarva, akaratlanul, de gyakorlatilag sorrendet állított fel.

A hevességének köszönhetően egymásnak ütközünk, majd rögtön nekicsapódunk a dolgozóasztalomnak anélkül, hogy abbahagytuk volna a csókolózást. Namjoon birtoklóan hátrafelé tol – mi konkrétan lehetetlen, tekintve hogy a fenekem már így is a fának nyomódik.  

- Csak hogy tudd, tényleg nagyon szeretnék beszélgetni a reggeli kis mutatványodról, de jelenleg csak annyit tehetek idő hiányában, hogy kiszippantom a lelked a parázsló szemeimmel - szakad el tőlem a mondat erejéig, végig tartva a szemkontaktust, minek köszönhetően a hőmérséklet hirtelen negyven fok fölé ugrik.

Kinyitom a számat hogy válaszolhassak neki, de a tekintetéből áradó felfoghatatlan mennyiségű, még sosem érzett érzések rohamléptekben rohamozzák meg a testemet, megakadályozva a szinte jelentéktelen szavaim távozását. Pislogni sincs időm, újból megcsókol valahogy egészen máshogy. A fejem zúgni kezd, megszédülök egy pillanatra, így az asztal szélébe kapaszkodva igyekszem megtartani magamat, mert a lábaim hirtelen az eddigi remek szolgálatukat felakarják mondani. Ezt ő is érzékeli a derekamat átfogó kezeiből ítélve, ugyanis a szorításuk erősödik.

Hirtelen kopogtatnak az ajtón, így a hangnak köszönhetően villámgyorsan szétrebbenünk, Namjoon pedig hátra is lép párat. Sóhajtva pillantok rá a szemeimet rövid időre lehunyva, ő meg rezzenéstelen arccal mered a hangforrás felé. Torokköszörülést követően kiszólok az illetőnek hogy bejöhet, így Jaegum már be is dugja rajta a fejét. 

- Engedély nélkül nem akartam jönni, mert a nem tudtam mit találnék a túloldalt - próbál viccelődni, mit én egy fanyar mosollyal, Namjoon meg fapofával reagál le. - Jó, rendben - emeli meg a kezeit védekezőképpen. - Indulnunk kellene. Csakis azért jöttem, mert nem vetted fel - szól Namjoonnak, bennem pedig megáll a vér. Arról nem volt szó hogy most azonnal elmegy, csupán a mai napot említette. - Rendben... és én akkor most kimegyek - fordul ki az ajtón köhécselve, ahogy elérem hogy a szemembe nézzen, honnan semmi, de semmi jó nem sugárzik.

- Azt nem mondtad, hogy már most indulsz - esek neki Namjoonnak ahogy a kis betolakodónk becsukja maga mögött a falapot. - Ezt nem említetted! - tárom szét a kezeimet tehetetlenül, majd lecsapom a testem mellé. - Ezzel kellett volna kezdened - szúrom még oda szomorkás hangon, elképzelve a nélküle elkövetkezendő napokat. Nem lesz valami szórakoztató, pláne hogy most nem hogy egy pár vagyunk, de egy ágyban alszunk. Ami mellesleg hatalmas...

- Ne haragudj... - húz közel magához, s habár az elején kissé ellenállok, végül megadom magam és hagyom hogy a karjaival szorosan öleljen.