The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 46.

Dermedten állok egy puszta kellős közepén valamikor hajnalban, miközben az orromat dögszag csikargatja. A szívem ezerrel ver, a pulzusom is már az egekben van. Remegve nézem a fegyvert, aminek csöve felém tekint, s talán hamarosan a halálomat okozza. Tekintetemet elszakítom a pisztolyról, másodpercek leforgása után az apáméba fúrom azt, ki rezzenéstelen arccal pislog felém. Megmoccanni sem bírok, teljesen lesokkoltam. Nem halhatok meg, nem akarok meghalni – esek kétségbe, így újra a fegyverre pillantok le, pontosabban apám kezére, mi azt markolássza.

- Apa - remegő, el-el haló hangon kezdek könyörögni neki egyre jobban pánikolva, szaporábban lélegezve, de ő csak a fejét rázza, hogy inkább ne is folytassam. Természetesen én nem vagyok az az ember, aki egy ilyen helyzetben képes befogni a száját, holott az kellene. A stressz ilyenkor automatikusan kihozza belőlem. Hogy mi? Ez tényleg én vagyok - Nem ölhetsz meg, hallod? Én vagyok az egyetlen gyereked! - makogom neki igyekezve nagyon határozott lenni a helyzethez képest, bár többe-kevésbé sikerül. Érzem, hogy egy nagy könnycsepp végigfolyik az arcomon, s ennek hatására, mintha apa kicsit megenyhülne.

- Iseul kislányom, te sosem tanulnod meg befogni a szádat? - morogja kemény hangon, viszont látom, hogy mindeközben nyel egy nagyot, s kezd zaklatott lenni.

Hirtelen közelebb lép, olyan gyorsan, hogy pislogni sincs idom, a torkomra szorítva az egyik kezét, a másikkal a fegyvert a halántékomhoz szorítja. Most konkrétan lepereg előttem az egész életem. A kiszabadulásom, az esküvőm, a kisfiam... Összeszorítom a szemem, s várom a fájdalommentes halált, de a másodpercek túlságosan is hosszúnak ígérkeznek.

- Menekülj el innen jó messzire és soha többet ne gyere vissza. Az erődbe vissza nem mehetsz, tiltólistán vagy, az új családodat vagy minket pedig eszedbe ne jusson felkeresni, megértetted?! - szűri ki a fogai közt a szavakat. Értetlenül pislogok rá e mondat után, azonban nem reagál, csak eldobja a fegyvert, s az arcomat nagy kezei közé fogja, majd a szemembe néz. - A kivégző osztag épp most végzett a férjed és a gyereked eltávolításával - vigyorodik el eszelősen, a könnyeim így megszámlálhatatlan mértékben cikáznak le az arcomon. - Nézd meg! Nézd! - feszíti szét az egyik szememet két ujjával rettenetesen fájdalmasan, aztán az arcomba nyom egy telefont, min Namjoon komoly arccal térdel, pillanatokkal később egy éles kés suhint, a feje pedig lerepül a nyakáról. Felordítok a feltörő fájdalomtól, a testem ízig-vérig remélni kezd, a zokogásom pedig legalább triplájára nő. - Idehaza mindenki úgy fogja tudni, hogy meghaltál. Soha többet ne hívj apának, te áruló!

Üvöltve ülök fel a sötétben, rögtön körbenézve, hogy megbizonyosodhassak a honléte felől. Az arcomat tapogatva folyamatosan törlöm le a könnyeimet, csakhogy megállíthatatlanul remeg az egész valóm, beleértve a kacsómat is, mi megnehezíti a helyzetemet. A zokogásom egyre inkább erősödik, a helyzetemet pedig képtelen vagyok felmérni, mert szín tiszta sötétséget látok.

- Iseul! - hallom meg Namjoon mély, dörmögős, ám rettenetesen éber hangját miközben minden kivilágosodik előttem és immáron a megkönnyebbülés végett kezdek hangosabban sírni. Itthon vagyok. Itthon. - Iseul! - robban be mellém az ágyba, hatalmas tenyerei közé fogva az arcomat, ezzel kissé nyugtatva engem. - Hé! - szólít meg gyengéden, közben hüvelykujjával simogatni kezdi a könnyáztatta arcomat. - Iseul, könyörgöm szólalj meg! - kérlel, szakadatlanul simogatva.

A fejemet megrázom, némán célozva arra, hogy ez most nem fog menni, ám ezzel elérem azt is, hogy lerázzam tenyereit magamról. Hüppögve ülök át az ölébe, lábaimat két oldalról a dereka köré kulcsolva, fejemet pedig egészen a nyakába fúrom. Érzékelve a helyzet súlyát szorosan magához ölel, a remek, nyugtató érzéstől a hideg fut végig minden porcikámon, a biztonság érzetem Namjoon jelenléte miatt fokozatosan nő, szorítva vissza a zaklatottságomat.