The Blue Light (Namjoon ff.)

The Blue Light - 24.

Másnap reggel az ébredés valahogy pofonegyszerűen megy, körülbelül fél óra alatt elkészülök, főzök kávét Namjoonnak, illetve Monie-t megetetem. Ma elvileg végre aláírhatom a várva várt szerződésem, emiatt pedig iszonyatosan izgatott vagyok. Nem tudom elsősorban, hogy mire számítsak, viszont már tűkön ülök, az agyamat pedig lehetetlenség lefoglalni. Egyedül hasonlóan akkor voltam ennyire bogaras, mikor kiszöktem az erődből.

Moniehoz lépve – nem várva választ – kezdem kérdezgetni, hogy lenne-e kedve egy korai sétára, ugyanis nekem muszáj lefoglalnom a gondolataimat, mert úgy érzem meg fogok őrülni. A blöki mit sem sejtve ül le elém farok csóválva, így a pórázát letéve a pultra írok gyorsan egy rövid üzenetet Namjoonnak egy papír fecnire, miszerint sétálunk egyet Monieval, ne ijedjen meg. Mindezt pusztán azért teszem hozzá, mert nem szóltam neki egyik nap hasonló esetről és azt hitte elszöktem a kutyussal. Miután ezt előadta dőltem a nevetéstől, viszont nem igazán értékelte.

- Na gyere! - guggolok Monie elé, kire a pórázt feladva már ki is lépek az ajtón magam után gondosan bezárva. A levegő ilyen órákban még kissé csípős, ellenben nagyon jól esik most. Tapasztalataim szerint fázós típus vagyok, viszont vannak azok a pillanatok, mikor a hűvös szellő jobban vonz mint egy meleg fuvallat.

Az út menti járdára kanyarodom ki, hol figyelek azért, hogy a hajam valamennyire takarja az arcomat, hiszen nem lehet tudni, ki ismer fel, bár szerencsére nem igazán jár erre egy lélek sem, a közeli városba pedig ritka a látogató, a lakosság fele meg már ismer mint Kim Iseult, aki hosszú hajú és egyáltalán nem illik rá Shin Iseul személyazonossága. Bár az arcunk ugyan az – milyen meglepő –, a rövidebb frizurám sokat kerekít rajta a tévében, az újságokban, így szerintem csak az ismer fel aki ezt elemzi hosszú órákig.

Nagyjából egy órán át sétálunk Monieval, hol oda, hol vissza, hol éppen egy fás részre kanyarodunk, hol maradunk az út vonala mentén, ez attól függ merre viszi az orra az uraságot. Nem rángatom el ha valamit kiszagol, a türelmetlenség pedig nem az én műfajom, ezért ha tíz percig szeretne szimatolni valamit külső zavaró tényező nélkül, akkor én vagyok a megfelelő ember számára.

- Na fuss, igyál vizet - csatolom le róla a pórázt mikor visszaérünk, ő pedig mint akit ágyúból lőttek ki rohan be a konyhába. A cipőmet levéve besétálok én is a helyiségbe, meglepetésemre Namjoon hátát pillantom meg, ki a kutyust üdvözli. - Jó reggelt - köszönök vidáman a férfinak, mi mosolyogva fordul hátra, s áll fel a guggolásából, hogy kellőképpen fogadjon. Manapság visszaszoktunk az öleléses-megnyilvánulásra, mi csupán annyit takar, hogy ébredés utáni első találkozásunkkor megöleljük egymást. Nem igazán csinálok ilyet senkivel – kellemetlen is lenne –, ellenben Namjoonnal már olyan erős bizalom épült fel, hogy inkább jobban érzem tőle magam ha olykor átkarol.

- Jó reggelt! - lép közelebb, s természetesen ölelve üdvözöl. - Jó volt a séta? - bök mosolyogva a kezemben tartott pórázra, mit elfelejtettem felakasztani az előtérben.

- Oh, igen! - válaszolom, miközben csak hátralépve a kezem segítségével kiteszem a szekrény tetejére. Majd később felakasztom. - Mikor indulunk? Nagyon izgatott vagyok! Mégis mit kell tudnom erről? Ki köt velem szerződést? Kell katonai esküt tennem? Mennyi időre szól a szerződés? - darálom le neki mindezt, csakhogy ő eközben észlelhetően nem tud mindent megjegyezni. - Mindegy, ne válaszolj! - rázom meg a fejem. - Majd a bázison elmondod.

Namjoon ezután jóízűen felnevet, a fejét kezd csóválni megnyugodva kissé, aztán kikerülve engem elindul dolgozószobája felé. Nem igazán tudom, hogy mit szeretne ott, viszont remélem hogy nagyon gyors lesz, mert minden vágyam hogy aláírjam végre a dokumentumokat. Izgatott vagyok tulajdonképpen és elsősorban amiatt, mert ez az első olyan lépés az életemben, mivel egy társasághoz tartozhatok, olyanhoz, amibe én is akarok, nem csak rám van erőltetve.