A lángok ébredése

A koronázás - 1. Brandt

Olyan hirtelen ültem fel, hogy fekete pontok táncoltak a szemem előtt. Pedig már igazán hozzászokhattam volna. Az elmúlt három éjszaka mindig ugyanazt álmodtam: egy vulkán belsejében vagyok, és ott egy kőemelvényre fektetett, vörös nyakláncért nyúlok. Kezdtem kicsit belefáradni, hogy nincs egy pihentető éjszakám, mert „szólít a Kő". Ha Mareát is így szólítgatta a kavicsa, akkor nem csodálom, hogy ilyen morcos.

Még éppen csak hajnalodott, de Terrah kivételével már mindenki fenn volt. Nem tudtunk annyit haladni az elmúlt napokban, mint szerettünk volna, ezért igyekeztünk korán kelni, hogy mehessünk. Regulus még messze volt, a trónörökös-király pedig kérettetett hazatérni. Rayanen lehetett látni, hogy nagyon szeretne már otthon lenni. Miután Ailéma ránk zúdította a Mágusok Tanácsának titkát, kellett egy kis idő, amíg megemésztettük. Mikor ez megtörtént, Regulus örököse visszaemlékezett, hova igyekeztünk, mielőtt Marea öngyilkos akcióba kezdett.

Szép lassan föltápászkodtam a talajról, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim. Kezdett elegem lenni a földön alvásból, de Regulus – mind a főváros, mind a Principatum – elérése előtt nem igazán kellett volna fogadókba betérnünk. Egyrészt, mert Mareát nem éppen szívlelték Crannban, ahová a mai nap folyamán át is szeretnénk lépni, másrészt, Ailémát nem tudjuk, hogyan fogadnák. Ami kiderült róla, arra engedett következtetni, hogy legalább annyira kerülnie kell a feltűnést, mint Mareának. A Mágusok Tanácsa száműzte, mikor meggyanúsította Gearaldot, és az utóbb említett személy pedig üldözte, ráadásul megszöktetett rab volt, szóval jobb csöndben átsuhanni minden határon, míg Rayan felségterületére nem értünk.

Hirtelen valami halk puffanással landolt mellettem, mire vagy egy métert ugrottam felfelé.

– Nyugi, Brandt – mondta Marea.

– Értékelném, ha nem ugrálnál le fákról a közvetlen közelemben – ráztam a fejem. – Legalábbis nem korán reggel.

– Álmodtál?

– Miért érdekel, hogy álmodtam-e? – néztem a lányra, bujkáló mosollyal. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, vagy ebben az esetben a vízzel, ha így beszélek Mareával, de egyszerűen nem tudtam ellenállni. A feszültségemet valahogy le kellett vezetnem, és a lány volt az első, akivel ezen a reggelen beszéltem.

Egy pillanatig félő volt, hogy Marea felpofoz, vagy hasonló, de végül csak sóhajtott egyet, és elsétált mellettem. Nem tetszett ez az új Marea. Mióta ledöntötte azt az erődöt, és Ailéma felfedte előttünk a helyzetet, egészen másképp viselkedett, mint előtte. Például hajnalban felmászott egy fára, és egészen addig ült fenn szótlanul, míg mindenki fel nem ébredt. Vagy csupán azért volt ilyen, mert az apja meghalt, megint. De ezt nála nehezen lehetett megállapítani, mert ugye nem volt hajlandó kimutatni az érzéseit, nemhogy beszélni róla. Ezért még annál is kevesebbet lehetett társalogni vele, mint előtte.

Idő közben Terrah is felébredt szépítő álmából, bár a lányon látszódott, hogy alvás közben szebb helyen volt, mint most, és szívesebben ment volna vissza. Lassan összeszedtük a holminkat, és mire a nap teljes egészében az égre emelkedett, már készen álltunk, hogy lóra üljünk.

– Indulhatunk? – lépett oda hozzám és Bestiához Ailéma. Először úgy volt, hogy a mágusnő Marea mögött, Ventuson fog utazni, minthogy a szürke csődör volt a legnagyobb az öt ló közül, de a legmakacsabb is. Ailémát nem engedte a közelébe, még annyira se, mint minket. A mágus ezt azzal magyarázta, hogy a ló érzi a varázserejét, és emiatt nem a szíve csücske. Néhány állat kifejezetten allergiás a mágiára. Úgyhogy maradt Bestia, mint a második legerősebb ló.

– Minél előbb, annál jobb – lendült fel kedvetlenül Terrah Hercegnő nyergébe. Már egészen elvesztette a kecses lóraszállás képességét, és ugyanolyan hanyagul és könnyedén kapaszkodott fel, mint bármelyikünk.