A lángok ébredése

32. Calais

Lassan bekötött szemmel is képesek voltunk összekészülni egy utazásra. Pár órával napkelte után a lovak már felnyergelve, megetetve, indulásra készen álltak. Terrah éppen barátkozott új hátasával, egy pej herélttel, mert Hercegnő, a kancája úgy döntött, elege van egy időre a kalandokból. Úgyhogy kellett egy csere ló.

Bár még korán volt, kezdtem elég melegnek érezni az öltözetem. Pam az orrával bökdösött. Már szívesen indult volna, ami meglepett, hiszen nem sokat pihent az utóbbi időben, de úgy tűnt, tetszik neki a csapat. Vagy meg akarta mutatni a csődöröknek, mennyivel jobb náluk.

Már mindannyian készen álltunk a lóra szállásra, csak Marea még nem jelent meg. Ventus persze teljes harci díszben feszített, és teljes nyugalommal várt. Marea, aki mindig mindenki előtt ült fenn a nyeregben, most utolsóként érkezett meg, még veszélyesebb kinézettel, mint valaha.

Kezdtem hozzászokni, hogy az új kardját a hátára szíjazva hordja, de úgy tűnt, ez neki nem elég. Egy tartalék kardot még elrejtett Ventuson, és az övében is több vágóeszköz pihent, mint eddig. Úgy nézett ki, mint aki háborúba megy, csak éppen páncélt nem viselt.

– Nem viszed kicsit túlzásba? – kérdezte óvatosan Terrah.

– Túlzásba? – nézett rá meglepetten a lány. – Jártál te már Bruciaturában?

– Igen.

– Nagy kíséret nélkül, nem a fő útvonalat követve? – Terrah erre nem mondott semmit. – Öt lovas, jó lovakkal, felszereléssel, egy királlyal, egy hercegnővel és egy nemessel, ráadásul kíséret nélkül azért elég kecsegtető ajánlat. Úgyhogy nem árt, ha tudják, nem vagyunk annyira védtelenek.

– Ennyire elítélsz minket? – nézett tettetett csalódottsággal Mareára Brandt.

– A flumenieket barbároknak tartják, de legalább kordában van tartva minden kicsapongó banda. Ne vedd a szívedre Brandt – mondta a lány, miközben fellendült Ventus hátára. – Bruciatura így lett megtervezve.

Mindannyian felkapaszkodtunk lovaink hátára. Sir Sigurd és Ailéma a kastély lépcsőjének végében állva figyelt minket. A lovag nem tudott a Kövekről, úgyhogy amit kellett, még az érkezése előtt vitattunk meg a mágusnővel. Készen álltunk az indulásra.

Rayan ment elöl, ahogy megindultunk, majd őt követte Terrah, én, Brandt és Marea. Regulus királya még intett egyet a lépcsőnél állóknak, majd néhány városlakótól még elköszönt, akik kijöttek búcsúztatni, és már ki is jutottunk a várkapun.

*

Az út szokatlanul eseménymentesen telt. Szokatlanul a legutóbbihoz képest. Az első nap végére túlhaladtunk a Sebes kanyarulatán, utána pedig már csak síkság terült előttünk. Aznap este egy fogadóban szálltunk meg, ahol nagy örömmel látták Rayant, ezért nem is meglepő, hogy királyi ellátásban volt részünk.

Miközben egy asztal körül ültünk, és a vacsoránkat fogyasztottuk, Marea végre felbukkant. Még korábban kiment az istállóba, ránézni a lovakra, bár gyanítani lehetett, hogy a felhajtást igyekezett elkerülni. Mogorván dobta le magát Terrah mellé.

– Követnek minket – jelentette ki.

– Miből gondolod? – kérdezte Rayan. Bár előző este nem kezdtek vitába, azt azért nem lehetett elmondani, hogy minden rendben volt kettejük között, mert nem sokat szóltak egymáshoz. Lehet csak egy kis időre lett volna szükségük négyszemközt, hogy megbeszéljék a dolgot, de arra egyelőre nem nagyon volt idejük, és Marea mintha kerülte is volna ennek az eseménynek a bekövetkeztét.

– Láttam egy lovast a nap folyamán. Ugyanazt a lovast, akit akkor is észrevettem, amikor a jóshoz mentünk.

– Valaki követett minket Elishához? – lepődtem meg.