A lángok ébredése

53. Terrah

Ha eddig nem vettük elég komolyan a Köveket, most már biztosan sietni fogunk. A párát és füstöt sikerült valamennyire kiszellőztetnünk, remélhetőleg senki nem vette észre. Mindannyian eléggé megrémültünk, és még nem igazán tudtuk, mihez kezdjünk most, hogy a vészhelyzetet elhárítottuk.

Brandt még mindig a díványon feküdt, eszméletlenül. Betakartam egy pokróccal, mert most egészen hidegnek tűnt. Nem tudom, mit csinált Marea, mert szinte nem is láttam belőle semmit, de működött. Kettejük közül ő járt mondjuk rosszabbul.

Gyorsan összeszedte magát ahhoz, hogy felüljön, miután a földre esett, viszont ami Brandttel történt, valahogy nagyobb hatással volt rá, mint ránk. Mi meg tudtuk érinteni, és csak annyit éreztünk, hogy a teste szinte forró, Mareát viszont égette. Mindkét tenyere vörös volt és felhólyagosodott. Remegtek. Hogy a fáradtságtól, vagy a fájdalomtól, azt nem tudtam. Leguggoltam mellé, és próbáltam jobban szemügyre venni a tenyerét.

– Honnan tudtad, mit kell tenned? – kérdeztem tőle, miközben óvatosan megfogtam a kezét. – Meg egyáltalán mit csináltál?

– Emlékeztem valamire – sóhajtotta. – Meg... Ugyanaz a hang beszélt hozzám, mint amelyik hívott.

– Mármint a Kő? – kérdezte Rayan.

– Azt hiszem – felelte bizonytalanul a lány.

– Mindjárt jövök – álltam fel. – Szerzek valamit a kezedre. Addig... Addig tedd hideg vízbe!

– Solitudinemben vagyunk, Terrah – nézett fel rám a lány. – Itt nincs olyan, hogy „hideg".

– Úgy látom, egészen jól vagy – jegyeztem meg. – Hűtsétek le! – mondtam most parancsolóbban, majd kifordultam Brandt szobájából.

Lemehettem volna akár a konyhára is gyógynövényekért, de ott most biztosan nagy volt a sürgés-forgás, és nem akartam még én is útban lenni. Ezért inkább úgy döntöttem, az istállóba megyek, ahol a nyeregtáskáink is voltak. Kellett nálam lennie aloe verának. Ha szerencsénk van, akkor még sikerül segítségül hívnom valami mágikus erőt, és megint villámgyorsan gyógyítok majd.

Kiléptem a ház főbejáratán, amit most senki nem használt. Innen vezetett egy kaviccsal felszórt ösvény a lovakhoz. Már éppen megindultam volna, amikor észrevettem, hogy valaki közeledik. Felismertem Treowe-ot, és már majdnem megörültem, amikor jobban szemügyre vettem a maga után vezetett, pej lovat, és őt is. Hirtelen a fiú felnézett, és nagyot dobbant a szívem. Tényleg találkoztam már vele!

Szinte bocsánatkérően mosolyodott el, mielőtt elvágtatott volna. Én még legalább egy percig nem tudtam megmozdulni. Ő volt a kém... A haja más volt, és az egyik szeme is, de... Kétségkívül ő követett minket. Dea segítsen rajtunk! Mindenki Gearald oldalán áll?

Összeszedtem magam, és futva indultam meg az istálló felé. A kölcsönkapott szoknyában kissé nehéz volt, próbáltam nem összekoszolni. Lihegve léptem be a hűvös épületbe, és megindultam a folyosón. Ventus előtt egy pillanatra megtorpantam. A csődör négy patán állt, mindegyiket egyformán terhelve. Reggel még fájlalta a sérült lábát, most pedig mintha semmi baja se lett volna.

– Veled meg mi történt? – kérdeztem a csődörtől, mire az horkantott egyet. Halványan, de kivehető volt a farán lévő zöldes foltban egy kéznyom. Kezd megfájdulni a fejem ennyi felfedezéstől.

Inkább gyorsan berohantam a szobába, ahol a nyergeink voltak, és előtúrtam, amit kerestem. Mire visszatértem a többiekhez, Brandt már magánál volt, és félig sikerült felülnie.

– Azt hittük, már felmentő sereget kell küldeni érted – vigyorgott gyengén a fiú.

– Kiüthetnénk megint? – kérdezte Calais.

– Terrah, minden rendben? – állt fel Rayan. Valószínűleg észrevette rajtam, hogy elvesztem.

– Én csak... Próbálom feldolgozni, ami történt – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térjek. – Megvan, amit kerestem – telepedtem le megint Marea mellé. – Ez meg mi? – kérdeztem a lánytól, ahogy felfordította a tenyerét.

– A kezem?

– De mit csináltál vele? – értetlenkedtem. A hólyagok eltűntek, és már csak vöröslött a bőr. Még a remegés is abbamaradt.

– Azt tettem, amit kértél. Kerestem egy vödör vizet.

– Jó, de... Ez szinte begyógyult!

– Vagy nem is volt olyan rossz, csak hirtelen tűnt annak. Nem teljesen mindegy?

– De, igen... – törődtem bele, és rákentem az aloe vera levét a lány tenyerére, majd gondosan bekötöttem a magammal hozott kötszerrel. – Ha így gyógyulsz, holnapra már meg sem fog látszódni.

– Remek – nyugtázta. – Akkor most már beszélhetünk arról, hogy mi a franc történt az elmúlt röpke órában?

– Azon kívül, hogy a Tűz Köve komolyan terrorizál? – kérdezte Brandt. – Egyébként, tudom, melyik vulkánt keressük.

– Na, látod, ez egy jó kezdés – állt fel Marea. – Legalább valami jó hír.

– Ahogy érzed.

– Én megtudtam, hogy az apám mágus volt – mondta hirtelen Marea, rövid hallgatás után.

– Az apád? – kérdezte Rayan.

– Igen – bólintott Marea. – Ez egyszerre lehetetlen, és mégis van értelme.

– Honnan tudod? – értetlenkedtem. – Mármint, hogy mágus?

– Visszaemlékeztem egy alkalomra, amikor láttam... varázsolni. – Marea elég kétségbeesettnek tűnt. – Valószínűleg elfeledtették velem, a Víz Köve meg úgy döntött, emlékeztet rá. Legalább van valami magyarázat, miért érzem a varázsköveket. Meg, hogy miért nem tudok kibékülni ezzel – mutatott a nyakában lógó ékszerre. – Ailéma azt mondta a Kövek nem szeretik a mágusokat, és úgy tűnik, én félig az vagyok. Úgyhogy ne kíméljetek, jöhetnek még a sokkoló hírek!

– Treowe a kém – böktem ki.

– Tessék? – Most Brandten volt a sor, hogy értetlenkedjen. – Ezt meg mégis miből gondolod?

– Gondolkodj egy kicsit, Brandt! – néztem rá, szinte kétségbeesetten. Nem is értettem. Most ismertem csak meg Treowe-ot, és máris kétségbeesett voltam, hogy nem a mi oldalunkon áll.

– Ki ez a Treowe? – kérdezte Marea.

– Egy barátom – mondta Brandt.

– Aki Gearaldnak dolgozik, és utánunk kémkedett – tettem hozzá.

– Tudod, Brandt... – kezdte óvatosan Calais. – Terrah-nak igaza lehet. Nagyon hasonlított arra a kémre...

– Ne kezd te is! – sóhajtott Brandt. – Már hogyan is lehetne... – Hirtelen elhallgatott. – Ó, nem, tényleg. Igazatok lehet... De hát... Ő nem mágus! Bár igaz, akkor nem feltétlenül néz ki mágusnak, ha nem tisztavérű... Oké, ez most kezd túl sok lenni.

– Egyetértek – mondtam. – Ó, Marea! Ventus meggyógyult.

– Igen, tudom, reggel néztem – hessegette el a szavaim a lány. Nagyon a gondolataiba merült.

– Nem. Úgy értem, már semmi baja.

– Az lehetetlen – nézett végre rám.

– Tudom. De mintha valaki... Meggyógyította volna. Van egy lenyomat a farán. A kenőcs miatt, amit készítettem, meglátszódik.

– Kizárt, hogy Ventus bárkit is a közelébe engedjen – hitetlenkedett Marea, mire csak megvontam a vállam. – Minél előbb kijutunk innen, annál jobb – emelte a mennyezetre a tekintetét.

– Tőlem akár most is indulhatunk – állt fel óvatosan Brandt.

– Első mozdulattal lefordulsz a lovadról – horkantott Marea.

– Akkor majd visszaülök– nyelvelt Brandt. – Előbb vagy utóbb útra kell kelnünk. Akkor már inkábbelőbb. Ez az esküvő már amúgy is halott.