A lángok ébredése

58. Terrah

Biztos érezték a többiek is, hogy minden lépésemmel egyre jobban remegek. Amióta leszakadtunk a többiektől, egyre jobban hatalmába kerített a pánik. Itt voltunk egy kitörni készülő, sötét vulkán belsejében, és valami természetfeletti erővel rendelkező kavicsot hajkurásztunk, teljesen vakon. Ráadásul két társunkat el is veszítettük út közben, és csak az istenek tudják, hogy kijutunk-e innen. Abba meg már bele sem mertem gondolni, mi történik, ha Rayanék zsákutcába futnak.

Minél beljebb értünk, annál nehezebb volt közlekedni. A korábbi rengések miatt mindent törmelék borított, és mivel az orrunkig sem láttunk, még szerencsés, hogy egymásba kapaszkodtunk, különben többször is hanyatt vágódtunk volna.

Néhány kanyarra később a minket körülvevő fal halványan derengeni kezdett. Meglepetten torpantunk meg, hogy jobban szemügyre vegyük a jelenséget. Én igyekeztem a faltól a lehető legtávolabb, a folyosó közepén tartani magamat, így nem is mertem közelebb menni a fénylő sziklához. Calais is egy véleményen volt velem. Brandt ezzel szemben a tenyerét a falon tartva jobban szemügyre vette.

– Nem éget? – kérdeztem aggodalmasan.

– Nem – rázta a fejét. – Érzem, hogy forró, de nem fáj.

– És mi ez? – vette át a szót Calais, fejével a derengő falra bökve.

– Azt hiszem... izzik a fal – nézett felénk Brandt. – Attól világít.

Tovább haladva a sárgás fény egyre erősödött. Most már lefelé haladtunk, egyre mélyebbre- Brandt állítása szerint közel volt már a hegy belseje. A hőmérséklet itt szinte elviselhetetlen volt. Minél beljebb jutottunk, annál melegebb és világosabb lett, és annál nehezebben tudtuk tartani a lépést Brandttel. Ő valahogy megélénkült a hőtől. Mi Calais-val már alig bírtuk tartani magunkat. Minden lélegzetvétel égette a tüdőm.

Hirtelen előttünk termett egy lejtő, Brandt megbotlott, és egészen az aljáig gurult. Természetesen minket rántott magával, mert bár már láttunk, nem engedtük el egymást. Az előbb is az lett a vége, hogy ketté oszlott a csapat, nem kockáztathattuk meg még egyszer. Ha idebenn levág valami természeti katasztrófa a fiúkról, egészen biztos végem.

Kibogoztuk magunkat az esés után, és nagy nehezen talpra álltunk.

– Huh – sóhajtott Brandt, aki a kupac alján volt. – Ez váratlanul ért.

– Brandt? – nézett a fiúra Calais, kissé távolabbról.

Egy keskeny folyosón álltunk, ami nem volt túl hosszú, mert a végén vakító sárga fény fogadott minket, és rettenetes hőség. A kijárat hullámzott a szemem előtt. Calais ott állt a végében, és tágra nyílt szemekkel pislogott felénk.

– Mi az? – sietett mellé Brandt, én pedig szorosan követtem.

– Azt hiszem, megérkeztünk – nyögte Calais.

– Igen – ámult Brandt. – Meg.

Kinéztem a két fiú között, és elakadt a lélegzetem. És ezúttal nem a melegtől.

A vulkán belsejét vékony földhidak hálózata keresztezte, egész labirintusrendszert alkotva, és vékony oszlopok tartották őket. Alattunk végtelen mennyiségű, fortyogó láva terült el. Néha nagyobb buborékok durrantak ki, izzó folyadékot fröcskölve szét. A kürtő is valahol itt lehetett, mert a füst innen szállt felfelé, de a vulkán tetejében olyan sűrű felhőben állt, hogy az égboltból semmi nem látszódott. Őszintén úgy gondoltam, hogy ebben a helyzetben nem normális, hogy még talpon vagyunk, viszont feltételeztem, hogy valami egyéb mágia is szerepet kapott itt, mert ha már ide rejtették a Követ, nem akarhatták, hogy szörnyet haljunk, mielőtt elérhetnénk.

A szememmel követtem az előttem kígyózó, vékony utat, ami alatt a lávatenger hömpölygött, és a másik végén észrevettem a lényeget, ami a meleg ellenére mindhármunkban megfagyasztotta a vért.

– Szentséges Ignedeo! – tört ki Brandtből.

– Az egy...? – nyögtem hitetlenkedve.

– Egy sárkány.