A lángok ébredése

57. Brandt

A nap már félig alábukott a hegyvonulat pereme mögött, amikor a hegy lábához értünk. Az első emelkedőt még lóháton tettük meg, utána vizsont a hegy hirtelen az ég felé tört, és nem tudtuk tovább igénybe venni négylábú barátaink segítségét. Már itt érezni lehetett a vulkán falából áramló hőt, amitől a lovak nyugtalanul toporzékoltak.

Marea minden lehetséges helyzetre készült, mert előtúrt minden tőrt, amit csak talált, és az övébe helyezte, majd még második pótkardját is magához vette. Már így is elég veszélyesen nézett ki a hátára szíjazott hosszúkarddal, de az összes többi szúró-vágó eszköz még barátságtalanabbá tette. Egy nagyon veszélyes sündisznóvá vált.

– Mire számítasz, mi vár ránk odabenn? – kérdeztem.

– Nem attól tartok, ami benn van, hanem hogy mi jöhet be utánunk – nézett rám vészjósló tekintettel.

– Ha nem tudnak a bejáratról, nem tudnak utánunk jönni – érvelt Terrah.

– Én már nem bízom ezt a véletlenre – rázta a fejét a lány. – Te tudod az utat – fordult felém a lány. – Megyünk?

– Ez így nem lesz jó – mondtam elgondolkodva, mire mindenki értetlenül pillantott felém. – Nem hagyhatjuk itt a lovakat. A kijárat a túloldalon van.

Marea némán a Ventusra pakolt holmijához lépett, és felmutatott egy hosszú kötelet. Majd még egy köteget leakasztott Terrah pej heréltjéről is. Gyakorlott mozdulattal sorban egymáshoz rögzítettek a kötelek segítségével az öt lovat, úgy hogy Ventus legyen a vezéralak.

– Így – jelentette ki, mikor végzett. – Ventus átvezeti őket a túloldalra. – A lány megpaskolta a csődör nyakát, majd az megindult visszafelé, amerről jöttünk, maga után húzva a többi hátast, mintha értette volna az előbbi beszélgetés minden szavát. Ezek után már nem nagyon találtunk kifogást, így ideje volt bevenni a vulkánt.

Inkább másztunk, mintsem sétáltunk. A bejáratként szolgáló rést már lentről ki lehetett szúrni, ha az embernek élesebb szeme volt, és tudta, mit keressen. A meredek falon lassan haladtunk felfelé, mindig figyelni kellett, hova teszem a kezem, meg a lábam. Alig kellett tíz métert feljebb kerülnöm, de mire felhúztam magam a bejárat előtti kiszögellésre, már folyt rólam a víz, közben pedig a nap is szinte teljesen alábukott. A félhomályban alig lehetett látni a rést.

Utánam jött Marea, aki mindenféle fémmel megpakolva kaptatott fölfelé, de hozzám képest szinte könnyedén mászott. Bár ő is lihegett, amikor fölért.

Következőnek érkezett Terrah, aki nem volt hegymászáshoz szokva, és mögötte Rayannek többször kicsit rá kellett segítenie. Amikor a lány már elég magasra ért, a peremen áthajolva felhúztam magunk mellé.

– Köszönöm – préselte ki levegőért kapkodva. – Húha... Nem vagyok formában.

– Nahát, Terrah viccelődik – vonta fel meglepetten szemöldökét Marea, de a hercegnő nem méltatta válaszra. Valószínűleg levegőhiány miatt.

Rayan és Calais is megküzdött a sziklákkal, és öten nyomorogtunk a keskeny kiszögellésen.

– Sötét lesz benn – állapította meg Marea, ahogy belesett a sziklafalon lévő nyíláson.

– Csak kövessetek – mondtam. – Én tudni fogom, merre megyek.

Marea már éppen szóra nyitotta a száját, de akkor hirtelen megpördült, és a Régi Út felé pillantott. Először csak a porfelhőt láttam, utána pedig a benne mozgó alakokat is. Úgy tűnt, az üldözőink beértek.

– Francba! Befelé! – lökött be a résen a lány először engem, majd sorban a többieket.

Pár lépés erejéig még láttam, merre megyek, de akkor már érkezett is egy kanyar, és onnantól az orrom hegyét se. Jobb kezemet a falra helyeztem, ami langyos volt a tenyerem alatt.