A lángok ébredése

47. Calais

Brandt és én hátunkat a ház falának támasztva figyeltük a táncoló párokat. A nap erősen tűzött, és még a tető árnyékában is folyt rólam a víz. Nem erre az éghajlatra termettem.

– Hogy van a karod? – kérdezte egyszer csak Brandt, belekortyolva a borába.

– Varázslatos módon egyben, és messze áll a leszakadástól. Szerencsére.

– Terrah tud valamit.

– Kétségtelenül. – Kínos csend. – És öhm... – próbáltam keresni valami jó témát. Még Regulusban sikerült normálisan beszélgetnünk, de most cserben hagyott a nyelvem. – A családod örül, hogy itthon vagy? – kérdeztem végül.

– Repesnek az örömtől – horkantotta. – Olyannyira, hogy holnap reggeltől már nem tartozom a családhoz.

– Hogyan? – lepődtem meg.

– Oh, semmiség – legyintett. – Ha őszinte akarok lenni, erre játszottam egész végig.

– De hát a családod... – értetlenkedtem. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy szülő kitagadja a saját gyerekét. Mit kell ahhoz elkövetni?

– Van, ahol ez egyszerűen nem működik – rázta a fejét Brandt. – Nekünk pedig mindig is érdekes kapcsolatunk volt.

– Csak apád tudja, vagy a többiek is?

– Csak apám. Serafina érdekében nem mától érvényes.

– És mit fogsz most csinálni?

– Hát... Először is, megkeresem azt a követ, ami lassan egy hónapja nem hagy békén. Sejtésem szerint egy ideig még amúgy is elég elfoglaltak leszünk ezzel a „küldetéssel". Utána meg... Ki tudja, lehet nem is lesz hova hazajönnöm.

– Ez azért elég szomorú jövőkép – jegyeztem meg.

– Nagyfiú vagyok már, Calais – nézett rám. – Megoldom.

– Nem is azt mondtam, hogy nem tudod megoldani...

Ekkor egy ismerős lány lépett oda hozzánk. Hosszú, göndör barna haja a vállára omlott, és egy ezüstszínű ruhát viselt. Nagy őzikeszemei mosolyogtak, amikor Brandtre pillantott.

– Layla! – kapta fel a fejét Brandt, és üdvözlésként megölelte a nevető lányt, és még el is emelte a talajtól. Lassan belekortyoltam a boromba, és igyekeztem eggyé válni a fallal. – Csodásan nézel ki! – tette vissza Brandt a lányt a földre.

– Örülök, hogy végre itthon vagy! – tűrte haját a füle mögé Layla. – Kezdtem aggódni, hogy elvesztél.

– Áh, én olyat nem szoktam – legyintett Brandt.

– Te pedig Calais vagy, ugye? – mosolygott most rám Layla. – Örvendek!

– Igen – bólintottam. – Én is!

– A nővéred esküvője egyszerűen varázslatos – fordult újra Brandt felé. – Már nagyon várhatta – sóhajtott merengve.

– Csak nem egy gyűrű az ott az ujjadon?

– Oh – emelte fel a kezét a lány. – De! Igen. – Lenézett az ujján csillogó gyémántra. – Tudom, mit mondtál még Regulusban, de csak ilyen alkalmakkor húzom fel – mosolygott kissé komoran. – Nem szeretném elveszíteni.

– Szerencsés fickó. Ismerem? – érdeklődött Brandt.

– Nem hinném – rázta elegánsan a fejét Layla. – Teine királyának egyik unokaöccse. Akkor ismerkedtünk meg, amikor visszaértem Regulusból. Ő is itt van – fordult a tömeg felé, és rámutatott egy magas, sötét bőrű alakra, aki a távolból Brandtet méregette.

– Ne várakoztasd meg! – mosolygott a lányra Brandt. – Örültem, hogy találkoztunk!

– Én is! Nagyon! – pirult el a lány, majd visszatért a vőlegényéhez.

– Nem tűnsz... csalódottnak – jegyeztem meg.

– Én? Csalódott? – nevetett Brandt. – Calais, én a mérleg másik oldalán vagyok. Én okozok csalódást.

– És neked ez így jó? – vontam fel a szemöldököm.

– Inkább azt mondanám, hogy nem rossz.

– Végül is, vele jobban járt, mint veled – vontam meg a vállam.

– Most megbántottál – tettetett szomorúságot.

– Ó, igazán sajnálom! – kértem hamis bocsánatot. Ezen mindketten nevettünk. Brandt hirtelen a fejéhez kapott, és halkan feljajdult. – Minden rendben?

– Igen, igen – legyintett. – Csak egy kis fejfájás. Biztos a naptól van.

– Napok óta a napon lovagoltunk, ma pedig alig voltál kint. Biztos, hogy csak fejfájás?

– Igen, anya – nézett rám.

– Jól van, bocsánat – védekezve feltartottam a kezem. – Csak gondoltam, megint a Kő az.

– Tudni fogod, ha a Kő az – horkantott Brandt, de egy pillanattal később megint a fejéhez kapott. – Igen, ez a Kő – nyögte, mielőtt megrogyott volna maga alatt a lába.

Zuhant a talaj felé, én pedig a poharamat elengedve próbáltam elkapni, és feltartani. Nehezebb volt tőlem, a karom pedig, bár meggyógyult, még mindig fájt, így nehezemre esett megtartani.

– Brandt? – kérdeztem, de nem reagált. Szemét és fogát is összeszorította. A ruháin keresztül éreztem, hogy szinte lángol a teste. Mintha a kandallóba nyúltam volna be. Próbáltam lábra állítani, de nem tudtam. Amikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, láttam, hogy vörös fénnyel világít, hasonlóan, mint amikor Marea használja a Víz Kövét. Brandt igyekezett elfojtani a torkából feltörő fájdalmas kiáltást.

Kétségbeesetten néztem a táncolók felé, akik az egészből semmit nem vettek észre. Számba vettem a lehetőségeimet. Ha kiáltok, mindenki felfigyel rá, de ha nem, akkor majd Brandt fogja magára vonni a figyelmet. Egyedül nem tudtam bevinni a házba, és szólnom kellett volna a többieknek is. Igazán lehetetlenné vált a helyzet.