A lángok ébredése

51. Brandt

A semmiből jött, teljesen váratlanul. A fejfájás maga már rossz volt. A villanó képek csak rontottak rajta. Persze először még nem jelentek meg. Először csak megbénultam, összeestem.

Calais elkapott, de egyedül nem bírt el, főleg nem a sérült kezével. A táncolók mit sem vettek ebből észre. Próbáltam megőrizni az eszméletem, és megtartani a súlyom, de lehetetlennek bizonyult. Egy erősebb, természetfeletti erő nem engedett.

Melegem volt. Mintha megint beültem volna a tűzhelybe. Szinte égetett, de fájdalmat nem éreztem, csak rettenetes hőséget.

Marea ért el minket először. Azzal a pár lépcsőfokkal, ami az útjába állt, nem is törődött. Szinte csak felugrott. Nekem közben hol elsötétült, hol kivilágosodott a látómezőm. Marea megpróbált segíteni Calais-nak a másik oldalról, de abban a pillanatban, hogy hozzámért, felkiáltott, amit próbált tompítani, hogy ne nézzen mindenki ide.

– A kurv... – harapta el a mondandóját, és egyik kezében szorongatta a másikat.

Megérkezett Rayan is, egy pillanattal később pedig Terrah szaladt fel a lépcsőn.

– Mi történt? – kérdezte Rayan.

Mivel én csak nyöszörögni tudtam, Calais válaszolt.

– Egyszer csak összeesett – mondta aggodalmasan.

– Vigyük be! – karolt át baloldalról Rayan, és Calais-val ketten sikeresen bevonszoltak a házba.

– Titeket nem éget? – Marea még mindig a kezét szorongatta.

– Megégetett? – lepődött meg Calais. – Forrónak forró, de nem éget.

– Mond ezt a kezemnek – tartotta fel kivörösödött tenyerét Marea. – Ne itt tegyétek le, vigyétek beljebb.

Addigra már nem a házunk belsejét láttam, hanem kint voltam, valahol a Láva-hegyen, vagy a Határhegységen. Egy gúla alakú vulkán terpeszkedett előttem. Hatalmas volt. A csúcsából füst gomolygott. Alattam megremegett a föld, de csak a fejemben. Hirtelen beszippantott a hegy. Belül voltam. Körülöttem láva hömpölygött. A sűrű, vöröses-sárgás, égető folyadék méterekkel alattam volt, én pedig egy vékony kis földhídon, ami egy nagyobb szigetre vezetett a lávatengerben. Valamiféle állat feküdhetett rajta. Hatalmas volt, de nem egészen tudtam kivenni a hőtől hullámzó levegőn át.

Még közelebb kerültem, és észrevettem a Tűz Kövét. Egy kőemelvényen pihent, amit valamiféle ketrecbe zártak. A rácsok szélesek voltak, az aljuk pedig tűhegyes. Aztán rájöttem, hogy azok a rácsok igazából az óriási lény karmai.

A Kő a nevemen szólított. Először halkan, türelmesen, majd egyre hangosabban. Egyre akaratosabban. A végére már ordított, szinte megsüketített.

Hirtelen visszatértem a valóságba. Lefektettek egy díványra. Az a gyanúm támadt, hogy egészen a szobámig elrántgattak.

– Brandt? – kérdezte valaki. Talán Terrah. – Brandt?

– Mi történik vele? – nézett körbe a többieken Calais. – Ez nem olyan, mint Regulusban.

– Nem, ez rosszabb – értett egyet rémülten Marea.

– Inkább az a kérdés, hogyan oldjuk meg! – kiáltotta Terrah. Azt hiszem, valamit a homlokomhoz nyomott, ami sisteregni kezdett. – Szentséges istenek! Lehetetlen, hogy ilyen forró legyen! – vette el a keményre száradt rongyot Terrah.

A képek közben visszatértek. Ugyanazok. Újra és újra. Közben a hang hívott, türelmetlenül. Követelte, hogy keressem meg a Követ. Ordítani akartam, úgy hasogatott a fejem, de egy hang nem jött ki a torkomon.

– A Kő felégeti – nyögte Marea, mint aki megvilágosodott.

– Jó, és hogyan állítjuk meg? – idegeskedett Terrah.

– Álljatok félre – lépett mellém Marea, és egyetlen mozdulattal széttépte a mellkasomon a ruhámat. – Ez fájni fog – morogta maga elé, de inkább magának szánta, mintsem nekem.

A szeme felragyogott, majd egy hirtelen mozdulattal mindkét tenyerét a mellkasomra nyomta. Ő felkiáltott. Én ordítottam.

Füst és pára tört fel a semmiből. Hamarosan semmit nem lehetett látni a szobában. Marea keze még mindig a mellkasomon volt, egyre erősebb nyomást gyakorolt rá, és mintha valami folyékony fedett volna be. Olyan érzésem lett, mintha valaki vizet pumpált volna belém.

Csak fájdalmat éreztem. Nem a fejemet, mert azt elnyomta az, amit Marea csinált. Mintha ezer késsel döfködött volna. Szinte elviselhetetlen volt. Megpróbáltam messzebb jutni a kezeitől, de valakik lefogtak.

Azután elmúlt afájdalom. Elmúlt a nyomás a mellkasomon. Marea egy halk puffanással rogyott aföldre, előttem pedig minden elsötétült. Az utolsó gondolatom az volt, hogy végretudom, hová kell mennünk.