A lángok ébredése

52. Treowe

Kiváltam a tömegből, és határozott léptekkel elindultam az istálló felé. Terrah és társai Brandt felé futottak, és igyekeztek bevinni a fiút a házba. Szerencsére rajtam kívül mindenki a táncra, vagy Serafinára figyelt.

Az istállóba belépve a saját lovamhoz mentem először. Visszatettem rá a nyerget és a kantárt, de hagytam még, hogy a zabjával törődjön. Egy távolabbi álláshoz léptem.

Odabent egy hatalmas, deres csődör állt, bal hátsó lábát pihentetve. A farának enyhén zöldes színe volt. A monstrum felém fordította a fejét, és hátracsapta füleit. Figyelmeztetően horkantott, és megmutatta, milyen szép fogsora van. A tekintetéből ítélve szép harapásnyomot is hagy.

– Szia, nagyfiú! – nyúltam óvatosan a retesz felé. A csődör megfeszítette a nyakát, és a szalmát kaparta mellső lábával. – Nem akarlak bántani – suttogtam.

Amire készültem, minden kapott utasításnak és parancsnak ellenszegültem. Sosem bírtam végignézni, ha egy állat szenvedett, vagy fájdalmai voltak. Apám is ezért mondta rám, hogy gyenge vagyok.

Kireteszeltem az ajtót, és résnyire nyitottam. Ventus fenyegetően nézett rám, de nem mozdult, így beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.

– Jól van – fordultam a csődör felé. – Csak segíteni szeretnék. – Tettem egy lépést, mire Ventus felkapta a fejét. – Nyugalom – csitítottam.

Valami miatt végül úgy döntött, hogy nem támad meg. A szeme sarkából figyelte minden mozdulatomat, de engedte, hogy a sérült lábához lépjek.

Légmágus voltam, de tudtam egy-két földmágus-varázslatot is, bár az sokkal nehezebben ment, és több energiát igényelt. Annyira elég a tudásom, hogy rendbe tegyem Ventust. A Gyógyítók ritkán foglalkoznak állatokkal, a legtöbb nem is ismer olyan varázslatot, ami használna az egyszerűbb élőlényeknek, nemhogy egy Siluestresnek.

A tenyeremet óvatosan a régi sebre helyeztem, és halkan mormolni kezdtem a varázsigét. Az ujjaim körül zöldes szikrák pattogtak fel, és ugyanilyen színű fény terült szét Ventus farán. Körbenéztem, hogy biztosan üres legyen az istálló, mielőtt folytattam. Errefelé nem ismerték mágus-kilétem.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az alkaromban erősödő lüktetést. A fénykör egyre nőtt, míg végül el nem vettem a kezem. Pár pillanatig még világított a deres farrész, majd a fény lassan elhalványult, azután végleg eltűnt. Óvatosan megsimogattam Ventus tomporát.

– Terrah-nak sikerült használnia a Kövét, de nem ismeri még eléggé az erejét. Most már nem fog fájni – mondtam a lónak.

Ventus próbaként ráállt most a negyedik lábára, amit eddig pihentetett. Szinte meglepetten nézett fel rám, és horkantott egyet.

– Vigyázz magadra, nagyfiú!– paskoltam meg a nyakát.

Kiléptem az állásból, és gondosan bezártam magam után az ajtót. Utána kivezettem a saját lovamat. Tudtam, hogy ezzel most az „ellenséget" segítettem, de nem éreztem bűntudatot. Csak senki ne tudja meg. Pár pillanatnyi kis fájdalommal pedig képes voltam együtt élni.

Ahogy végighaladtam akaviccsal felszórt úton, ami először a házhoz vezetett, úgy éreztem, valakifigyel. Amikor felnéztem, ott állt a lépcsőn Terrah, és engem nézett. Azarckifejezéséből ítélve végre rájött, honnan voltam ismerős neki.