A lángok ébredése

13. Marea

A nap éppen csak megindult felfelé keleten, és az égbolt csupán egyetlen árnyalattal volt világosabb, amikor felpattantak a szemeim. Nem aludhattam többet pár óránál, de pihentebbnek éreztem magam, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Egy tökéletes, álommentes éjszaka.

Rayan karja még mindig körülöttem volt, ahogy az oldalamon feküdtem. A tekintetem megakadt összefűzött ujjainkon, és némán leszidtam magam. Már akkor tudtam, hogy nem kellene felkeresnem, amikor elindultam a szobámból, mert biztos voltam benne, hogy hasonló helyzetbe kerülünk a végén, és ennek nem szabadott megtörténnie.

Többet ittam az este, mint kellett volna, ezért átmenetileg leromboltam a falat, amit olyan körülményességgel építettem magam köré. A fal pedig nem azért volt, hogy másokat kizárjak, hanem azért, hogy magamat zárjam be. Pont mert az ilyen helyzetek, mint a mostani, még jobban veszélyezteti a biztonságot. Az ilyen helyzetek fognak megöletni minket. Az ilyen helyzetekkel bántom őt még jobban.

A tarkómon éreztem minden lélegzetvételét, és az eszem egy kis része szinte könyörgött a többinek, hogy maradjak. Csak még egy kicsit. Senkinek nem lesz tőle bántódása. Szerencsére a másik fél erősebb volt.

Ügyelve, hogy még véletlenül se ébresszem fel Rayant, kimásztam a takaró és a karja alól, és visszahúztam a csizmámat. Még az ágy szélén ülve pillantottam vissza rá. Mosolygott. Biztos szépet álmodik.

Visszanyeltem egy feltörő sóhajt. Tudtam, hogy érez irántam. Ő is tudta, én hogy érzek. Ezt nem tudtok egyszerűen elrejteni, egyikünk se. De Rayan a legjobbat érdemli. Megérdemli, hogy boldog legyen, hogy megöregedjen, és idős korában a gyerekei meg unokái hadserege rohangálja körbe. Azt is tudtam, hogy ezt én sose tudnám neki megadni. Mellettem nem lenne boldog, mindig megbántanám, egyszerűen csak ehhez értettem. És tudtam, hogy én soha nem fogok megöregedni. Addig nem juthatok el.

Miközben hangtalanul kilopakodtam a szobából, még jobban korholtam magam, hogy megint megcsináltam ezt Rayannel. Mindig muszáj volt valamennyi távolságot tartanom tőle, a saját érdekében. Ezért nem volt szabad elgyengülnöm, mint ahogyan az este is tettem. Ez volt a legrosszabb, amit tehettem. De legalább nem történt semmi több.

Halkan végigmentem a folyosókon, míg el nem értem a saját szobám. Csupán annyira mentem be, hogy felvegyem anyám kardját. Vagyis... a saját kardom. Emlékeztetnem kellett magam, hogy most már az enyém volt. Egy örökség, amit sose akartam.

Határozott léptekkel elindultam a földszint felé. A kastély még mélyen aludt, valószínűleg csak a személyzet lehetett ébren. Bár a tegnapi mulatozás elhúzódott, ezért lehet, még ők is csak most fordultak a másik oldalukra.

Átszeltem a tróntermet, mert azon keresztül lehetett leggyorsabban kijutni a kertbe. Amikor kiléptem, a Koronaékszer növényein a reggeli harmat megcsillant a korai fényben. Egészen hihetetlen, milyen gyorsan kel fel a nap. Az ember egy pillanatra elfordítja a fejét, és máris magasan az égbolton ragyog.

A virágok még nem tárták ki szirmaikat, amikor átvágtam a kanyargós, egészen labirintus-szerű ösvények hálózatán, egyenesen az aréna felé. Normális esetben reggel első dolgom, hogy kiengedem Ventust, de a korai óra tekintetében először inkább összebarátkozom az új fegyveremmel. Ilyenkor nem volt senki idekinn, úgyhogy nyugodtan gyakorolhattam, és senki nem fog kérdéseket feltenni a karddal kapcsolatban. Azonban keresztülhúzták a számításaim.

Palástolatlan meglepetéssel néztem az aréna homokán fekvő Brandtre. Borostyánszínű szemével a világosodó eget figyelte, és a színváltó felhőket. Elég halkan érkeztem ahhoz, hogy ne vegyen észre.

Úgy nézett ki, mint aki nem cserélte le az előző napi ruháit, és nem is aludt valami sokat. Az ágyáig eljuthatott, mert vörösesbarna haja rendezetlenül állt, csak most éppen nem törődött azzal, hogy rendbe rakja. Ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondanám, hogy nem magától ébredt fel.

– A Kő nem hagy békén? – szólaltam meg. Brandt hirtelen felült, és felém fordult. Kellett neki egy perc, amíg felismert, és eltűnt a riadt kifejezés az arcáról. Most legalább nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt megpróbálja szavakkal levarázsolni a ruhámat.

– Marea?

– Ahogy elnézem, nem aludtál sokat – mondtam, és leültem mellé a porba.

– Az a francos kavics nem hagy békén – sóhajtotta, és megvakarta borostás állát. – Amint becsukom a szemem, képek villannak fel előttem, ezért próbálom nyitva tartani őket. Pedig szükségem lenne már egy szépítő alvásra.

– Arra biztos – nevettem. – Tisztában vagy vele, hogy nem fog abbamaradni, amíg meg nem találod, ugye?

– Nem mintha tehetnék ellene bármit is – emelte az égre a tekintetét. – Csak annyit tudok, hogy egy vulkánban van, de nem hiszem, hogy az összes vulkánt fel tudnánk keresni, mielőtt megőrülök az állandó hívogatástól.

– Nos, ha azon nem is tudok segíteni, hogy elmúljanak a látomások, kicsit talán el tudom terelni a gondolataid... – Brandt sejtelmes vigyort villantott, mire ki kellett javítanom magam. – Még véletlenül sem úgy. Arra esélyed sincs.

– Ez most szíven ütött. Pedig már reménykedtem.

– Add fel a reményeid – ráztam a fejem. – Szóval, be kellene járatnom a kardom, neked pedig nem ártana egy kis vívás, nem gondolod?

– Igen? – Brandt cinkos pillantásától muszáj volt a szemem forgatnom.

– Te jó ég, Brandt! – csaptam a homlokomra. – Elméletileg te vagy a legidősebb, mégis mindennek más értelmet adsz? Borzalmas vagy.

– Ilyen a természetem – vigyorgott továbbra is.

– Na, jól van. Ebből elég! – felálltam és kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a fiút. – Akkor benne vagy?

– Benne vagyok mindenbe, amit csak szeretnél! – fogadta el a kezem, de félúton elengedtem, és visszahuppant a földre.

– Túlfeszíted a húrt – figyelmeztettem.

– Jó, jó! – védekezett. – Abbahagytam!

– Helyes.

Ha volt egy előnye anyám régi kardjának, hogy a hátamon viseltem. Csak hosszabb utazások során szoktam oda szíjazni, mert ott feltűnő, így ha próbálok elvegyülni, a derekamon könnyebben a köpenyem alá rejtettem. De bármennyire is irtóztam a kardtól, azért tiszteltem. Ott hordtam, ahol kellett.

Kihúztam az új pengét a hüvelyből, és igyekeztem úgy tartani, hogy Brandt ne vegye észre a halvány fénnyel ragyogó rúnákat a fémbe karcolva. Nem éppen volt kedvem kérdéseket hárítani.

– Új kard? – kérdezte Brandt, ahogy a fény megcsillant a hibátlan felületen.

– Nem egészen – feleltem a fiúra pillantva. – Olyan... ezerkétszáz éves lehet. Csak új a markolat.

– Ezerkettő? – nézett meglepetten a fiú. – Azt hogyan?

– Családban maradt – vontam meg a vállam. Nem hiányzott, hogy ettől jobban részletezzem a kard történetét, mert az további kérdésekhez vezetett volna, amiből nem jöhettem ki jól. – De elég a beszédből! Lássuk, le tudsz-e verni!