A lángok ébredése

45. Marea

A Lynn nevű lovász segített eltámogatni Ventust egy tágasabb, üres állásba, ahol szegény csődör, végre fel is adta, és úgy zuhant le a puha szalmára. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magam. Ventus makacs, és nem hajlandó soha kimutatni, ha fájdalmai vannak, pont, mint én, de mindez az én hibám volt. Ha határozottabb vagyok, most nem lennénk ebben a helyzetben. Jobban oda kellett volna figyelnem rá.

Ölembe vettem a csődör szürke-deres fejét, miután sikerült lehámoznom róla minden felszerelést, és a legtávolabbi sarokba hajítanom. Volt még valamennyi abból a kenőcsömből, amit egyszer Gabriel adott, amikor Ventus elkezdett sántítani, de nem hittem, hogy ilyen súlyos helyzetben még használni fog. Csak abban reménykedtem, hogy nem sántul meg örökre. Az jelentené a végét, és azt nem élném túl.

– Nem néz ki tú' jó' a jószág – jegyezte meg Lynn, mikor kilépett az állásból.

– Csak pihennie kell – mondtam elszoruló torokkal, Ventuson tartva a szemem.

– Imádkozzunk Talamhoz, ho' meggyógyítsa – bólintott a férfi, majd magamra hagyott.

Persze, imádkozzam az istenekhez! Mintha az valaha is használt volna. Utoljára akkor fordultam a valláshoz, amikor apám eltűnt. Akkor jöttem rá, hogy ha léteznek is az istenek, nem érdekeljük őket. Állítólag ők teremtették ezt a földet, de ahogy én tapasztaltam, utána hátradőltek isteni trónjaikon, és csak nézik a műsort, amit mi nyújtunk nekik. Eszük ágában sincs besegíteni.

– Minden rendben lesz, pajti – masszíroztam a csődör puha fülét. – Rendben leszel. – Ventus csak halkan horkantott egyet, félig lehunyt szemhéjjal. – Jó barátom voltál hosszú éveken át. Talán ideje lenne hazatérned... Ahová tartozol. – A csődör elbóbiskolhatott, mert még a füle sem rebbent. – Megígérem, Ventus – súgtam neki. – Hazaviszlek.

Valószínűleg órákon keresztül ülhettem az istállóban, a fejével az ölemben, nyugtatva őt is, meg magamat is, amikor egy ismerős fej bukkant fel az ajtó felett.

Terrah összekapta magát az út után, de még mindig ugyanazokban a ruhákban volt, mint amiben lovagolt. Viszont a haját most kiengedte, és fényesen csillogott az istállóba beszökő fényben. Kicsit frissebbnek is tűnt, lemoshatta az út porát. Tisztaság mániás volt még utazás közben is. Én annyira hozzászoktam már, hogy észre sem vettem magamon a piszkot. Ez olyasmi volt, amivel együtt kellett élnem.

– Hogy van? – nézett be óvatosan Terrah az állásba, mintha csak attól tartana, lekaszabolom. De úgy éreztem, ezen a szinten már sikerült túllendülnünk az utóbbi időben, így csak megráztam a fejem, anélkül, hogy felé néztem volna.

Ezután csend telepedett ránk, és azt hittem, inkább megfordul, és elhagyja az istállót. Ehelyett az ajtó reteszének hangját hallottam, és egy pillanattal később Terrah Ventus mellett leült a földre, persze biztos távolságban.

– Brandt nővéreit nehéz lerázni – mosolygott rám halványan. – Pedig Serafinának holnap lesz az esküvője, ami sok készülődést igényel. – Úgy nézett rám, mintha reakciót várna, de nem kapott. Csak értetlenül felpillantottam, mire Terrah a szájába harapott. Az ölében egy kis edényt tartott, ujjaival annak az oldalát ütögette. – Én öhm... – lenézett az edényre. – A konyhában találtam gyógynövényeket, és... Nem tudom, hogy állatoknak használ-e, de apámnak már néhányszor elkészítettem, és nála bevált, szóval... gondoltam... hátha... – bizonytalanul felpillantott. – Hátha segít Ventusnak is. – Azzal felém nyújtotta az edényt.

– Te tényleg...? – A meglepettségemet nem tudtam rendesen szavakba önteni. – Csináltál egy... Köszönöm – nyögtem végül, és elvettem tőle az edényt, ami zöldes, mosléknak tűnő anyagot tartalmazott, és mindenféle növényszárak vegyültek el benne. – Tudod mit? – néztem fel, és visszanyújtottam az edényt. Terrah tekintete egy pillanatra megkeményedett. – Miért nem csinálod te? – mutattam egy gyenge mosolyt. – Jobban értesz hozzá.