A lángok ébredése

14. Brandt

Esélyem sem volt Marea ellen, de ezt már tudtam, mielőtt még az első kardcsapását hárítottam. Az őrült, flumeni harcmodor legyőzhetetlen volt, főleg az én hellyel-közzel gyakorolt technikáimmal. A lány még csak meg sem izzadt. Ezzel szemben rólam folyt a víz.

Hárítottam még egy támadást, de többet nem bírtam. Marea következő mozdulatával a penge a torkomtól egy centire torpant meg, és még csak meg sem próbáltam védekezni. Alig kaptam levegőt, és kezdett nagyon melegem lenni. Csupán azért nem szóltam még, hogy hagyjuk abba, mert az sértené a büszkeségem.

– Pihenjünk egyet? – kérdezte önelégült mosollyal a lány, mire levegőért küzdve bólintottam.

Leültünk egy szalmabálára a fegyvertár árnyékában, és figyeltük az egyre világosodó eget. Most már majdnem teljesen felkelt a nap. A kastély már kezdhetett életre kelni, mert lassan ideje volt a reggelinek. Marea odanyújtott egy kulacsot, és hálásan kiittam a tartalmát.

– Nem volt rossz – mondta, mert én még mindig képtelen voltam beszélni. – Még egy pár ilyen, és talán nem kaszabolnak le.

– Kösz a bizalmat – nyögtem.

– Kerültél már szorult helyzetbe? – kérdezte a lány, miközben a falnak támasztotta hátát.

– Igen. Egyszer. Incaendium.

– A legveszélyesebb hely Quinquében – bólintott. – Igen, ott nem éri meglepetésként az ember, ha a semmiből előugrik egy ember, és hátba akarja döfni. Mit csináltál?

– Megöltem.

– Öltél? – vonta fel meglepetten a szemöldökét.

– Igen. Meglep? – végre kezdtem ismét normálisan lélegezni. – Bruciaturában elég ritka az olyan ember, aki járja az országot, és még nem kellett használnia a kardját. Nem nézted ki belőlem?

– Úgy tűnik, hozzászoktam, hogy a körülöttem lévő nemesek nem nagyon szoktak kardot forgatni. Meglepődöm magamon. Az elmúlt három évben ott voltam a legtöbbet. Feltételeznem kellett volna, hogy már öltél.

– Nem probléma. Az apám sem hitte el, amikor elmeséltem neki. – A kardom pengéjét a homokba döftem. – Mindig is bonyolult kapcsolatunk volt.

– Minden családban van probléma.

– Jut eszembe! – néztem hirtelen cinkosan a lányra. – Hova settenkedtél te éjszaka?

– Tessék? – értetlenkedett Marea.

– Este, amikor Calais-val eljöttünk a kis magánünnepségünkről, láttuk, hogy kisettenkedtél a szobádból. Az irányból ítélve, egy bizonyos személyhez tartottál...

– És te mit csináltál olyan sokáig Calais-val? Kettesben? – szúrt vissza. – Hm?

– Egész egyszerű: beszélgettünk – feleltem, és bár igazat mondtam, mintha forróbbnak éreztem volna az arcom. – Én válaszoltam. Te jössz!

– Én és az a bizonyos személy beszélgettünk – mondta egyszerűen a lány.

– Ahhaaa...

– Ne láss bele többet a dologba, mint kell – figyelmeztetett. – Akkor én sem fogok.

– Akkor mi is van veled meg Rayannel? Mi van köztetek? – Olyan fejmozdulatot tett, mintha azt kérdezné, hogy mit értek ez alatt. – Könyörgöm, még a vak is látja, hogy van itt valami!

– Veszélyes vizekre evezel, Brandt – felelte Marea, és a szemöldökei lassan közelítettek egymáshoz, mintha kihívna arra, hogy merjem folytatni. Úgy döntöttem, nem fogom erőltetni. Tudtam, mennyivel jobb kardforgató nálam, és mennyivel veszélyesebb bárki másnál. Azért magamban megjegyeztem, hogy a kitérő válasza is épp elég válasz volt a kérdésre. – Szóval... Az Alvilág Ambustiban? – nézett rám várakozóan.