A lángok ébredése

A Régi Út - 54. Calais

Azóta a júniusi nap óta, hogy Rayan koronázási bálján az útjaink keresztezték egymást, talán a legegyszerűbben az Ardente házat hagytuk el. Brandt még kissé ingatagul mozgott, de gyorsan és feltűnés mentesen szedtük össze azt a kevés holminkat, és már fenn is ültünk a lovaink hátán.

Mindenki a ház mögötti mulatságon volt, és nem méltatott minket figyelemre. Az egyetlen ember, akivel találkoztunk Brandték lovásza, Lynn volt. Éppen akkor jött ellenőrizni a lovakat, amikor mi kivezettük őket az állásaikból. Brandt egyedül tőle búcsúzott el.

Számomra a családom volt a legfontosabb. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. Ezért is találtam furcsának, hogy Brandt olyan könnyen itt hagyta a sajátját. Egyetlen egyszer fordította meg Bestiát, amikor kiértünk a kapun, hogy még egyszer, utoljára szemügyre vegye a szülőházát. Azután belevágta sarkát heréltje oldalába, és elvágtattunk.

– Hová is megyünk? – kérdezte Marea, amikor végre a hegylábhoz érve lassítottunk. A Határhegységben az volt a különös, hogy nem fokozatosan kezdett el kiemelkedni a síkságból, hanem egyszer csak ott termett előttünk egy nagyobb fal. A kacskaringós, keskeny ösvényt észrevéve Wiatry hegyei nevetségesnek tűntek.

– Követjük a Régi Utat egészen a Pulchra forrásáig, onnan pedig kicsit északkeletnek, míg el nem érjük a Szorost – mondta Brandt, az ösvény előtt lefékezve Bestiát. – A vulkánunk onnan már látható lesz. Bruciatura legnagyobbja.

– A Sárkány? – lepődött meg Terrah.

– Pontosan.

**

A Szoros viszonylag közel húzódott Solitudinem városához, csak a kettő között emelkedő Határhegységen nehézkes volt átjutni. Aznap már nem is jutottunk messzire, csupán addig mentünk, míg találtunk egy megfelelő táborhelyet.

Nem volt kényelmes a kopárkás hegyen éjszakázni. Egy erdőben azért valamennyivel puhább fekhelyet lehetett találni, itt viszont mindenhol egyformán kemény volt a talaj. Terrah-t kissé szíven is ütötte, amikor Brandt közölte, nincs a hegyekben semmi. Se egy ház, se egy fogadó. Tényleg semmi. Egy árva lélek nem lakott itt fenn. Túl közel volt a Szoroshoz, az emberek pedig féltek tőle. Ha pedig mégis lett volna valaki, aki remeteként ideköltözött, az úgyse látna minket szívesen.

Másnap mintha egy örökkévalóságig meneteltünk volna, de Brandt legalább most a Pulchra mellett vezetett minket, ahol nőttek végre növények. A folyó mentén még egy kisebb erdőt is találtunk, éppen időben az éjszakázásra. Ettől valamennyivel kényelmesebben aludhattunk, bár az éjszakai levegő igencsak lehűlt.

Valamikor hajnalban mindannyian farkasüvöltésre riadtunk fel, és Terrah nem is volt hajlandó utána tovább aludni. Hiába nézett körbe Marea a környéken, és biztosított minket arról, hogy nem a közelből érkezett a hang, csak a hegyek visszhangzanak. De gondolom, ha egyszer rád támad egy olyan fenevad, mint a wogarak, utána félsz a farkasoktól.

Reggel már minden készen állt az indulásra, csak éppen Terrah döntött úgy, hogy fürdeni akar. A Határhegység közepén. Viszont még mindig tartott, hogy farkasok, vagy esetleg wogarak járnak a környéken, úgyhogy magával rángatta Mareát, ha baj lenne. Mi fiúk pedig vártuk, hogy visszatérjenek.

– Lehet elvitte őket egy wogar – elmélkedtem, amikor már meguntam a várakozást.

– Terrah az egyetlen, akinek ilyenkor jut eszébe, hogy tisztaságmániás legyen – morogta Brandt, aki háttal nekidőlt egy ferde fa törzsének. A fejét is nekitámasztotta, szemét behunyta.

– Terrah már csak ilyen – tette hozzá Rayan, aki már Tangó hátán ült.

– Két lépés után megint koszos lesz.