A lángok ébredése

36. Marea

Az agyam azt súgta, mondjak nemet. Az lett volna a legegyszerűbb. Csak el kellett volna löknöm magamtól, és máris nagyobb biztonságban lett volna. Ez volt az ésszerű megoldás. Ehelyett persze csak bólintottam.

Rayan leült mellém, és egy ideig csak nézte, ahogyan a tüzet piszkálom egy már amúgy is égő ággal, bár semmi szükség nem volt rá. De azért folytattam.

– Sajnálom – mondtuk egyszerre, mire természetesen mindketten elmosolyodtunk.

– Nem kellett volna azt mondanom, amit – kezdte Rayan. – Nem gondoltam komolyan.

– De igazad volt – mondtam. – Tényleg jobban dolgozom egyedül. Nincsenek megkötések. Nincsen felelősség. Viszont hiba volt titeket figyelmen kívül hagynom. Tudom, hogy nem kezdhetek magánküldetésekbe, amikor csak kedvem tartja, de hozzá vagyok szokva, és nehéz átállni másik rendszerre.

– Akkor sem volt szép, amit mondtam. Az életemet is rád bíznám! Tudom, hogy nem hagynál cserben.

– Én pedig tudom, hogy jó király vagy – néztem rá. – Csak a címet nehéz elfogadnom. Tényleg sajnálom, amit mondtam.

– Ezek szerint rendben vagyunk?

– Nem mintha valaha is tudtam volna haragudni rád – sóhajtottam, egy félmosoly kíséretében. – De gondolom, máskor nem kellene a semmiből embereket megtámadnom Regulusban?

– Azt értékelném – nevetett halkan Rayan. – Ha mégsem, be kellene záratnom téged.

– Mintha lenne rá esélyed! Amúgy is kijutnék.

– Fogadjunk? – Csak a szememet forgattam. – Szóval... Biztosan kém volt?

– Igen – bólintottam. – Mielőtt bementem, átnéztem a lován a holmiját. Volt nála egy Beatus. Az embereknek nem szokása maguknál hordozni egy szent madarat. Főleg nem, ha mellettük van egy jelentés, amin rajta van, melyik Principatumokba kell további varázsköveket szállítani – vettem elő az ellopott jelentést, és átadtam Rayannek. A fiú feszülten olvasta a sorokat, majd összevont szemöldökökkel nézett rám.

– Ezt miért nem mutattad meg eddig?

– Volt elég problémánk – vontam vállat.

– Ezek szerint, már amikor bejöttél, tudtad, hogy ott van a kém.

– Persze, hogy tudtam, csak biztosra kellett mennem, hogy a három ember közül melyik. Bár sejthető volt, hogy a magányos lesz, de csak akkor támadhattam meg, ha jelét is mutatja.

– Igazából akkor sem volt feltétlen szükséges... Direkt hagytad, hogy kihallgasson?

– Ha nem hall semmi érdekeset, nem látom, hogy figyel, de ha hall, akkor tudom, hogy ő az. Így megy ez. Bár mágus, szóval más módszerekhez is folyamodhatott volna, hacsak nem akarta, hogy kiszúrjam.

– Egészen biztosan mágus? Nem úgy nézett ki...

– Legalább egy ember van a vérvonala végén – mondtam. – Te is láttad, hogy eltérítette a nyílvesszőt. Egy levegőmágus volt, ebben biztos vagyok, minimum félvér. Akkor nem feltétlenül lesz hegyes a füle. Bár... Az is lehet, hogy mágiával álcázta magát, mert megesküdnék rá, hogy a szeme egy pillanatra színt változtatott, és megint éreztem azt a szorítást a gyomromban. Mint a köveknél. Valaki tényleg megmondhatná, miért érzem a varázslatokat, mert kezd zavarni.

– Gabriel azt mondta, lehet, van mágus a vérvonaladban. Nincs olyan rokonod, akiről nem tudsz semmit?

– Először is, teljességgel biztos, hogy nincs mágus a családfám egyetlen kis gallyán sem. Másodszor pedig, elég közeli rokonnak kell lennie, hogy ennyire megmaradjon bennem, szóval egy-két generációnál nem lehet több. De kizárt. Egyébként, apám ágán a nagyapámat nem ismerem, de nem mágus. Biztos, hogy nem az. Hidd el, tudnám.

– Elhiszem – felelte. Újabb csönd telepedett ránk. A szemem sarkából láttam, hogy a felettünk elterülő végtelen eget kémleli. – Emlékszel, amikor először találkoztunk? – mondta végül. – Apám elvitt vadászni. Tizenegy voltam. Emlékszem, egyszer csak felbukkant egy szekér, amit édesanyád hajtott. Megkérte apát, had telepedhessetek le Regulusban, és apa megengedte. Aztán megjelentél te. – Úgy tűnt, viccesnek találta az emléket. – A semmiből elugrottál, azon a hatalmas, deres csődörön, egy karddal a kezedben, és úgy néztél ki, mint aki kész egymaga végezni egy teljes hadsereggel. Mennyi voltál? Kilenc?

– A legveszélyesebb kilenc éves – értettem egyet.

– Már akkor tudtam, hogy bármibe kerül is, de barátok leszünk. És bár nehezen, de sikerült megkedveltetnem veled magam.

– Ó, igen? – nevettem. – Ha jól emlékszem, hetekig koslattál utánam, én pedig szabályosan menekültem előled. Csak megsajnáltalak!

– Elvárod, hogy ezt el is higgyem? – nézett rám. – Csak meg kellett találnom, mivel vehetnélek rá, hogy szóba állj velem. Az áttörést pedig az hozta meg, hogy láttad, amikor az arénában gyakoroltam Sir Sigurddal. Láttam, mennyire szerettél volna beszállni, úgyhogy felajánlottam, és elfogadtad.

– Komolyan meg kellett fontolnom. Ha akkor tudom, hogy utána folyamatosan meg kell mentenem téged, elmenekülök – ugrattam. – De tényleg, te jártál rosszabbul kettőnk közül.

– Ebben nem lennék annyira biztos – mosolygott.

– Tudod... – Nem voltam biztos benne, hogy el kellene mondanom neki, de úgy gondoltam nem árt, ha tudja. – Amikor azt mondta a jós, hogy meg fogok halni, azt is mondta, hogyan. A körülményeket.

– Nem lesz semmi bajod – mondta határozottan Rayan, mintha a jövőbe látna, és a szemembe nézett.

– Azt mondta – folytattam, tartva a szemkontaktust –, hogy azt fogom védelmezni, akit legjobban szeretek, amikor meghalok. Szóval próbáld kerülni a bajt!

Rayant eléggé meglepte, amit mondtam, mert már éppen készen állt még egyszer kijelenteni, hogy nem fogok meghalni, de nem adódott alkalma hangsúlyozni. Inkább átkarolt, és magához húzott. Nem ellenkeztem, és a vállára hajtottam a fejem.

– Akármennyire is próbálod, nem tudsz ellökni – mondta teljes biztossággal.

– Pedig próbálkozom – sóhajtottam.

– Add fel – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Magadtól nem kell megvédened.

– Magamtól kell a legjobban – sóhajtottam.

– Lenne egy ajánlatom – szólalt meg némi idő után.

– Mégpedig?

– Ha legközelebb magánakcióra készülsz, akár lelépni a fiúkkal, akár megtámadni egy idegent egy fógadóban, előtte értékelném, ha figyelmeztetnél. Még akkor is, ha azt gondolod, hogy nem értenék egyet a dologal. És megígérem, hogy akkor nem fogok akadékoskodni.

– Rendben – mondtam, némi mérlegelés után. – Ebbe bele tudok egyezni.

A tűz pattogott, ahogy lassan felemésztette a fát. Bár napközben tombolt a hőség, éjszaka egészen lehűlt a levegő. Miközben figyeltem a lángokat, egyre laposabbakat pislogtam, és furcsa biztonságérzet kerített hatalmába. Pedig tudtam, hogy ez teljesen hamis, hiszen bármikor megtámadhattak, de mégis...

– Ugye tudod, hogy már rég fel kellett volna ébresztened valakit, hogy leváltson? – kérdezte halkan Rayan. Már félálomban voltam, de lassan tiltakozásként megráztam a fejem. – Aludj, majd én őrködöm!

– M-m – ráztam ismét a fejem, de késő volt. Már aludtam is.