A lángok ébredése

50. Marea

Először minden elsötétedett. Még valamennyire a tudatomnál voltam, amikor Rayan kivonszolt, bár hogy hova, nem tudom. A Víz Köve csinált éppen valamit, ennyit tudtam. A következő pillanatban pedig visszarántotta az emlékezetemet egy réges-régi napra, ami egészen eddig a pillanatig félig feledésbe merült, és némileg másként rémlett.

Otthon voltam, Cataractában, az ágyamban. Egyedül a sötét szobában, ahová csak a behúzott függönyök közötti résen bejutó holdfény csempészett némi világosságot. Rémálom ébresztett fel az éjszaka közepén. Villanásnyi képek, kék fény és csobogó víz. A fejem szörnyen fájt, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ki akartam mászni az ágyból, hogy átmenjek a szomszéd szobába, ahol a szüleim aludtak, de alighogy a padlóhoz ért a lábam, összeestem.

Próbáltam felkelni, de annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam. Azután a látásom elhomályosult, és már nem azt láttam, ami előttem volt, hanem egy barlangot. Víztől csillogó, egyenetlen falakat. Egy lefelé folyó patak, ami a barlang mélyébe vezetett. Kék villanást és egy kőemelvényen pihenő követ. A tó visszatükrözte a képét. A vízben alga világított, halovány, kékes fénybe vonva a barlangot. A Kő a nevemen szólított. Először csak halkan, gyengéden. Majd egyre erőszakosabban. A végén szinte ordított.

A kezemet a fejemre szorítottam, és a padlón kuporogtam. Ordítani akartam én magam is, de egy hang nem jött ki a torkomon. A képek újra és újra a szemem elé tárultak, egyre gyorsabban. Elviselhetetlen volt. Közben a fejfájás egyre fokozódott.

Valami nedves ért a bőrömhöz. A csobogást nem tudtam, képzelem-e. Résnyire kinyitottam a szemem, és éppen csak azt láttam, hogy a szobám alját víz borítja. Valahonnan víz került ide. Hirtelen ismét éles fájdalom nyilallt a fejembe, és csak feketeséget láttam. Néha kék villanásokat. Nem tudtam sikítani.

Egyszer csak éreztem, hogy már nem a padlón vagyok. Lebegtem. A szoba rohamosan telítődött vízzel. Lehetetlen volt. Elúszott mellettem egy párna a víz felszínén.

Próbáltam fennmaradni. Úszni. Az ajtóhoz jutni. Semmi nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam mozdulni, annyira hasogatott a koponyám. A szoba megtelt vízzel, és nem emelkedtem a felszínre. Valahol középtájt lebeghettem.

Hallottam a hangot a fejemben, ami szólított. Sürgetett. Nem tudtam, mit akar.

Éreztem, hogy elfogy a levegőm. Még egyszer megpróbáltam megmozdítani akár csak egyetlen izmomat is, de túl nagy volt a fájdalom. Muszáj volt végre levegőhöz jutnom. Akármennyire is próbáltam visszatartani magam tőle, a testem átvette az irányítást. Belélegeztem. Víz töltötte meg a tüdőm. Az átok gyorsan utolért – gondoltam, mielőtt minden elsötétült volna.

Hirtelen visszatért az eszméletem, és vizet köhögtem fel. A folyosón feküdtem, ami nedvesen csillogott. Apám mellettem térdelt, keze a mellkasom felett. Kék szikrák pattogtak le róla.

Apám arca egyik pillanatról a másikra Rayanné változott. Most a szabadban voltam, felhőtlen kék éggel a fejem felett. Rayan aggódva pillantott le rám. Éreztem az érintését az arcomon. A Kő újra visszarántott az emlékbe.

Megint apámat láttam, a szikrázó kezekkel. Mögötte egy nő állt. Soha nem láttam előtte, most jelent meg először. Sötét bőre és haja volt, a mágusokra jellemző, hegyes fülekkel. A látómezőm széle még homályos volt. Nem értettem, mi történt.

– Meg kell találnunk, most rögtön – mondta a rejtélyes nő. Ailéma. Ő lehet Ailéma. Apa beszélt róla. – Kifut az időből. A Kő türelmetlen.

– Erre nem emlékezhet – mondta anyám. – Nem tudhatja meg – nézett le apám kezére.

– Csak, ha eljön az ideje – helyeselt apám.

Felemelte a kezét. Szikrák pattogtak. Minden elsötétült.

***

Olyan hirtelen ültem fel, hogy fekete pontok táncoltak a szemem előtt. Rayan mellettem térdelt, aggodalmasan fürkészve az arcom minden rezdülését. A táncparkett szélén lévő székekre fektetett le, amikor elvesztettem az eszméletem, a lehető legmesszebb a tömegtől.

– Marea? – kérdezte rémülten.

– Jó vagyok – nyögtem rekedten. Erős ingert éreztem, hogy vizet köpjek. Igyekeztem feldolgozni, amit láttam. Emlékeztem, hogy fuldokoltam, de másra nem. A Kő most megmutatta a teljes emléket. – Az apám mágus volt.

– Tessék? – kérdezte Rayan. Nem hallotta, mit mondtam, olyan halkan beszéltem.

– Segíts felállni – kértem.

– Marea... – kezdte.

– Hm? – néztem rá. A körvonalai még nem voltak teljesen élesek.

– Világít a szemed – mondta, majd hátrapillantott a táncolókra.

– De miért világít, nem csinálok semmit – értetlenkedtem. Majd hirtelen éreztem. Ugyanazt, mint Regulusban, mielőtt Brandt összeesett volna.

Hő járta át a testemet, és egy villanás erejéig egy vulkánt láttam. Jaj, ne!

– Brandt – nyögtem, mégmindig erőtlenül. Pont időben néztünk arra Rayannel, ahol a többieket hagytuk,hogy lássuk, ahogyan az Ardente fiú összeesik.