A lángok ébredése

31. Terrah

A mögöttünk lévő teremben több száz gyertya égett, fényük megvilágította a három lovast, akik a főtérre léptek. Egy pillanatra mindhárman felénk néztek, majd Marea mondott valamit Calais-nak és Brandtnek, odadobta Ventus szárát az előbbinek, lecsusszant lováról és felénk indult, miközben a másik kettő az istállót vette célba.

Marea lassan, fokról-fokra vette a lépcsőt, és látszódott, hogy már felkészítette magát egy vitára. Amikor viszont felért, és megállt előttünk, meglepetten fogadta Rayan higgadtságát.

– Sikerült? – kérdeztem a lánytól. Marea arca még zavartabbá vált, mikor észrevette, mit viselek. A tőlem megszokott hosszú ruhát nadrágra és ingre cseréltem.

– Lemaradtam valamiről? – nézett végig rajtunk.

– Várjuk meg a többieket, aztán megoszthatjuk egymással a fejleményeket – vetette fel Ailéma.

– Rendben – bólintott Marea.

– Jó, hogy visszatértetek – mondta Rayan, majd megfordult, és bevezetett minket a kastélyba.

– Hát... nem erre számítottam – nézett meglepetten a fiú után Marea. Mi ketten még mindig a bejáratban álltunk, és figyeltük a távolodó Rayant és Ailémát.

– Elolvasta Baltazár levelét – vontam meg enyhén a vállam. – Talán abban volt valami, amitől meggondolta magát. Azért igyekezz mellőzni az ilyesfajta magánküldetéseket a jövőben, ha lehet. Legközelebb nem biztos, hogy tartani tudom a frontot.

– Te tartottad a frontot... nekem?

– Léteznek csodák... – mosolyogtam a lányra, mire ő hitetlenkedve vigyorodott el, és követtük a minket otthagyókat.

***

Brandtet és Calais-t kedvenc könyvtárszárnyunkban vártuk meg. A hosszú asztalon, mely a polcok előtt helyezkedett el, térképekkel tömött könyvek hevertek rendetlenül, pont, ahogy hagytam őket.

Amíg a fiúk nem jöttek, igyekeztem rendet rakni magam után. Egymás után csuktam be a könyveket, két kupacot alkotva: használhatóak, és használhatatlanok. Vagyis szétválogattam azokat, amik segíthetnek az utunkon, és azokat, amik nem.

Rayan összefont karokkal állt az egyik ablakban, háttal nekünk, kifelé tekintve a városra. Lehet nem kezdtek vitatkozni Mareával, de azért nem is örült, hogy a lány saját kézbe vette az irányítást. Ailéma csendben nézelődött az egyik széken ülve, bár a szeme sarkából egészen biztosan a pamlagon heverő Mareát figyelte. A lány úgy nézett ki, mint aki alszik, bár ahhoz ismertem eléggé, hogy tudjam, ez nem így van. Az egyik párnát a feje alá gyűrte, a lábait pedig felhúzta, és egy ideig a mennyezetet bámulta, amire különböző természetmotívumokat festettek, de mire megint felé pillantottam, a szeme már csukva volt.

A fejemet tettem volna rá, hogy egész éjszaka fenn volt. Mikor a Soi erődhöz tartottunk, akkor is ezt csinálta. Vállalta az első őrséget, aztán mire észbe kaptunk, már hajnalodott, ő pedig nem keltett fel senkit, hogy leváltsa. Azt nem tudtam csak eldönteni, hogy azért tette, mert nem bízott bennünk, vagy, mert minket akart kímélni.

Éppen visszahelyeztem az utolsó használhatatlan könyvet is a helyére, mikor nyílt az ajtó, és a két hiányzó fiatalember belépett rajta. Kissé mintha csalódottan vették volna észre a nyugalmat, ami betöltötte a szobát.

– Még jó, hogy nem fogadtunk – jegyezte meg féloldalas mosollyal Brandt. – Mindketten buktuk volna.

– Rátok vártunk – mondtam, és helyet foglaltam. – Hogy megbeszéljük a következő lépést.

– Az öltözetedből ítélve, megyünk valahova – találgatott Calais, és maga alá húzott egy széket.

– Bár ne tennénk – mondta kedvetlenül Brandt, és ő is helyet foglalt.

– Mit tudtatok meg? – kérdezte Rayan, és leült egy székre, ami köztem és Ailéma között állt.

– Oh, hát... valamerre Bruciatura fele kell keresgélnünk... Útba ejtve Solitudinemet... Ott kell keresni egy vulkánt...

– Közben lehet, meghalok – tette hozzá Marea a semmiből. A szeme még mindig csukva volt, de a jelek szerint nagyon is éber és humoros hangulatban volt.

– Tessék? – kiáltottam szinte egyszerre Rayannel. A fiú próbált neheztelni a lányra, de így nem lehetett.

– Az tényleg fura volt – értett egyet Brandt. – Ködös tekintettel közölte, hogy halál lengi körbe.

– Mintha valami újat mondott volna – morgott a lány, és felült. – Minden héten megpróbálnak megölni.

– Elisha megjövendölte a halálod? – kérdezte nyugodtan Ailéma, bár mintha némi aggodalom most szivárgott volna a hangjába.

– Mondhatni, többet kaptunk, mint amennyit kértünk – csapta össze két kezét Marea. – A lényeg viszont az, hogy Brandtnek követnie kell a hazavezető utat, szóval Solitudinembe kell mennünk.

– Az még szerencsés is – tértem észhez az előbbi sokkból. – El kell mennünk a Perzselt Városba.

– Minek? – kérdezte kedvetlenül Marea.

– Annak érdekében, hogy Rayan elhagyhassa Regulust, mind a várost, mind a Principatumot, kell egy jó indok. Egy igazán nyomós indok. A Quinque Kupa pedig megfelelőnek bizonyult.

– Jó, megvan a miért, de ettől még nem kell el is mennünk.

– Attól tartok, de – szólalt meg Rayan. – Hivatalos esemény, és ha egyszer útra kelek, akkor meg kell jelennem.

– Hát, legalább megyünk valamerre – biccentett Marea, de bizonyára tudott volna még mit hozzáfűzni. Inkább nem tette. – Mikor indulunk?

– Az előkészületeket megtettük. Akár most is mehetünk.

– Inkább reggel – tettem hozzá. – Vagy valamikor napközben.

– Támogatom – állt fel Brandt. – Megyek, kipróbálom, zaklat-e egy vörös kő álmomban. – Intett egyet, és elhagyta a termet.

Calais és Marea gyorsan összefoglalta, mi történt a jóssal való találkozásuk alatt, aztán mindannyian elvonultunk egy remélhetőleg pihentető alvásra. Ha nekivágunk az útnak, egy ideig nem látjuk viszont a pihe-puha ágyunkat.