A lángok ébredése

12. Rayan

A város utcáin még nagy volt a vigadalom, hiszen alig múlt el éjfél, de úgy éreztem, ettől fárasztóbb napom még életemben nem volt. Nem kívántam mást, csak hogy végre bedőlhessek az ágyamba.

Vetettem egy utolsó pillantást az ablakból az alattam nyüzsgő emberekre. A házak ablakain fény szűrődött ki, és valahol elég hangosan muzsikáltak ahhoz, hogy én is halljam. A fények miatt a csillagok halványabbnak tűntek az égen, de a tökéletes félhold elég erősen világított még így is. Jól láttam a szobámban, anélkül, hogy egy gyertyát is meg kellett volna gyújtanom.

Már éppen behúztam volna a függönyt, és az ágyamhoz indultam, amikor halk kopogtatást hallottam. Meglepetten fordultam az ajtó felé. Ki lehet az ilyenkor?

Lenyomtam a kilincset és egy olyan emberrel találtam szemben magam, akire még csak nem is számítottam.

– Marea? – néztem palástolatlan meglepetéssel a lányra.

Miután elviharzott a kis „ünnepély" helyszínéről, mi még maradtunk, bár lényegesen nyomottabb hangulatban. Másodiknak Terrah jött el, őt pedig én követtem. Nem tudom, hogy a fiúk mit csináltak ezután.

Marea mozdulatlanul állt a küszöb előtt. A tekintete nyugtalanító volt, mert úgy nézett ki, mint aki a sírás szélén állt. Összesen kétszer láttam sírni. Először, amikor évekkel ezelőtt egyszer kilovagolt Ventusszal, és a ló alig bírt járni, mert néhány útonállóba futottak, akik megsebesítették. Másodszor a Soi erődben.

– Sajnálom – szólt végül halkan. Egy pillanatra olyan volt, mintha beszélni szeretett volna, aztán csak megrázta a fejét, és már hátrább is lépett volna, hogy elmenjen, de megállítottam. – Ez rossz ötlet volt – mondta, és megpróbált távolabb húzódni, de nem engedtem.

– Ugyan már – húztam közelebb. – Gyere be! – Elengedtem a lányt, aki egy pillanatnyi habozás után szó nélkül belépett a kitárt ajtón. – Minden rendben? – kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót.

Nem válaszolt, csak lassan leereszkedett az ágy végére, kezeit beejtve két térde közé, és azokat bámulta ködös tekintettel. Leültem mellé, és vártam.

– Nem kellet volna ennyire elveszítenem a fejem – kezdett bele végül. – Sajnálom, én csak... – A plafonra emelte a tekintetét, és nehezen felsóhajtott. – Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, tudom! De nem vagyok képes tétlenül ülni, és várni, hogy mi lesz. Sose tudtam. Most meg... – Felém fordította a fejét. – Rayan, én életemben nem akartam még ennyire megölni senkit.

– Kitalálunk valamit – mondtam. – Valahogy megoldjuk. Azt még nem tudom, hogyan, és mennyi időbe fog telni, de kitalálunk valamit.

– Az egyetlen, ami nem áll rendelkezésünkre, az pont az idő – rázta fejét a lány. – Idő az sosincs. Kezdem azt érezni, hogy már most veszítettünk.

– Miért veszítettünk volna? Még el sem kezdtük.

– Abban a pillanatban elkezdődött, hogy Gearald kutakodni kezdett – rázta ismét a fejét Marea. – Azzal folytatódott, hogy megtaláltuk ezt – húzta elő a ruhája alól a vékony ezüstláncon lógó követ. – Onnantól pedig nem volt megállás – sóhajtott. – Hogyan tudod ilyen jól kezelni?

– Micsodát? – néztem rá meglepetten.

– Mindent – Marea hosszan kifújt. – Az egész életed a feje tetejére állt, király lettél, Baltazár pedig... halott. Te pedig olyan... nyugodt vagy.

– Majdnem legelsőként tanultam meg, hogy ne hagyjam az érzelmeimet az uralkodás útjába állni, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg képes vagyok rá... Nagyon is érzem, mégis próbálom nem kimutatni, mert nekem kell erősebbnek lennem. – Furcsa volt kimondani mindezt. Régen mindig azt gondoltam, ezt csak úgy mondják a tanáraim és apám, most pedig kiderült, hogy nem csak így kell viselkednem, de tudok is. Egy bizonyos mértékig.