A lángok ébredése

7. Terrah

Rayannel Baltazár dolgozószobájában ültünk. Rayan az asztal mögött, az apja faragott székében, én pedig vele szemben. A fiú az előtte heverő, lepecsételt borítékot figyelte, én pedig őt. Már későre járt, és másnap is hosszú nap várt ránk, de nem akartam egyedül hagyni Rayant, mert komolyan aggódtam érte.

- Nem kell semmit mondanod, Terrah - szólalt meg végül, és rám tekintett.

- De szeretnék, csak nem tudom, mit kellene - rázta a fejem. -Baltazár szinte a második apám volt, de számomra teljes mást jelent az elvesztése, mint neked. Amióta az eszemet tudom, ott vagyunk egymásnak, és most tehetetlennek érzem magam.

- Pontosan erről van szó - Rayan előrehajolt, és a karját az asztallapra letéve támasztotta meg magát. - Amióta csak ismerjük egymást, ott vagyunk a másiknak. Ettől több nem kell. Nincs szükségem szavakra, Terrah, csak a jelenlétedre - halványan elmosolyodott, és ez volt a legőszintébb tette az elmúlt napokban.

- Az apád gyűrűje? - kérdeztem, amikor észrevettem a kis ékszert az asztalon heverő levelek mellett. Egy egyszerű, aranygyűrű volt, amire egy élénk sárga, csiszolt topázkövet helyeztek. Hallomásból tudtam, hogy a bátyja, Belenus tulajdona volt. A halála után Baltazár mindig hordta. Eszembe jutott, mit írt a varázsköves könyv a topázról, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

- Igen - bólintott sóhajtva Rayan. - A levél mellett volt.

- Elolvastad? - néztem a sárga kőről a fiúra.

- Nem - rázta a fejét. - Ma már nem is fogom. Inkább holnap, a koronázás után.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen.

Kinyújtottam a kezem, és Rayan karjára helyeztem. Így maradtunk néhány percig, anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalt volna. Azután fölálltam, jó éjszakát kívántam, és elmentem.

***

Reggel Regulus egész városát felforgattam. Miután egy ideig gondolkodtam azon, amit Rayan mondott, rájöttem, hogy nem csak rám volt szüksége, hanem két emberre. Két ember jelenléte erősítette őt, így nem volt mit tennem, meg kellett keresnem Mareát.

A koronázás korai időpontra lett kitűzve, így nem éppen bővelkedtem időben, de muszáj volt valahonnan előkerítenem a lányt. Tűvé tettem érte a kastély, az arénát, de még az istállót is. Utóbbiban csak egy elégedetlen Ventust találtam, aki nem éppen örült a bezártságnak, de Mareának nyoma sem volt. Elmentem egészen a régi házukig, ami évekkel ezelőtt porig égett, de sehol nem találtam. Mindig felbukkan, amikor nem hiányzik, de ha egyszer meg akarnám találni, akkor bezzeg eltűnik!

Kezdtem kifutni az időből. Mareát azóta nem láttam, hogy elváltunk előző nap a kastély előtt, és mindenki ment, hogy rendbe tegye magát a hosszú út után. Ő pedig nyomtalanul eltűnt.

Már éppen csalódottan indultam vissza a szobámba, hogy elkészüljek a koronázásra, mikor Ailéma jött velem szembe.

- Lehangoltnak tűnsz, Terrah - köszöntött a mágusnő.

- Jó is, hogy találkoztunk - örültem meg. - Ailéma, nem tudod, merre lehet Marea? - kérdeztem reménykedve.

- Úgy hiszem, az istállóban van Ventusszal.

- Az lehetetlen! Onnan jövök, és nem volt ott, csak Ventus!

- Talán pont elkerültétek egymást - találgatott a vízmágus, de mindketten tudtuk az igazat.

- Amíg ott voltam elbújt - fújtattam. - Ha jól sejtem, az istállóban is akar maradni a teljes koronázás alatt, igaz?

- Ez lenne az én gondolatom is.

- Akkor megtennél valamit? - néztem rá, kissé ingerülten. Nem Ailémával volt problémám, hanem Mareával, de ezt ő is tudta. - Beszélj vele! Vedd rá, hogy jelenjen meg a koronázáson. Nem érdekel, hogyan jön, de legyen ott. Nem azért, mert én szeretném, hanem mert Rayannek szüksége van rá. Ha megtalálod, ezt megmondanád neki?

- Természetesen.

- Köszönöm! - sóhajtottam. - Találkozunk az ünnepségen! - búcsúztam.

- Minden bizonnyal - mosolygott rám kedvesen a mágusnő, mielőtt elfordultam volna tőle.