A lángok ébredése

20. Terrah

Regulusban a Beatusokat, hasonlóan Silvához, az egyik legmagasabb toronyban tartották, ahonnan be lehetett látni az egész várost, és a vidék egy részét azon túl. Az erdőket és mezőket, melyek a vastag kőfalakon kívül terültek el.

A galambokkal hivatalos ügyeket a Galamb Hírnökök intéztek, akiknek mindig tartottak közös találkozót, hogy ismerjék egymást, így minden üzenetet gond nélkül el tudtak küldeni a fő üzenőközpontok között. Magánügyek intézéséhez általában nem szokták igénybe venni a szolgáltatásaikat, mivel általában ilyenkor egyből egy adott embernek küldte az üzenetküldő a levelét.

Éppen elküldtem egy rövid üzenetet a szüleimnek, és készültem, hogy egy sokkal hosszabbat rögzítsek egy galamb lábára. Az a második levél a vőlegényemnek, Glynnek szólt. Nem volt alkalmam vele már jó ideje találkozni vagy beszélni, ezért gondoltam, hogy most pont jó alkalom írni neki. Utoljára azelőtt küldtem neki Beatust, amikor elindultunk az erődbe. Már majdnem kész voltam, amikor megjelent egy másik galamb, egy nekem címzett levéllel.

Meglepetten vettem el a küldeményt, és ültem le, hogy elolvassam. Glyntől volt, és a szívem megdobbant, miközben kiterítettem a papirost, és elolvastam az üzenetet.

Drága Szerelmem!

A szívem repes az örömtől, hogy soraidat olvashattam, hiszen már oly régóta nem láthattam az én gyönyörű arámat! Ugyanakkor ki kell fejeznem mélységes félelmemet, melyet az utolsó leveledben leírt „kaland" kapcsán érzek, most hogy a hírek szerint visszatértetek Reulusba.

Igazán féltelek, drága Terrah-m! Egy olyan nemes hölgynek, mint te vagy, nem lenne helye ilyen borzongató és veszélyes utakon, melyre most te is vállalkoztál. Nem tudom, mi célt szolgálhatott ez az út, hiszen ezt üzenetedben nem említetted, de bármi oka volt is, kérlek, ne tegyél többé ilyet! A te helyed nem a durva vadonba való...

Majdnem nem olvastam tovább a levelet. De csak majdnem. Át kellett futnom rajta kétszer-háromszor, mire sikerült minden egyes szavát felfognom, utána pedig csak ültem a pergament bámulva.

Csodálkoztam magamon, hiszen Glyn lényegében majdnem azt írta le két teljes oldalon keresztül, amit én magam is éreztem indulás előtt. Hogy semmi keresnivalóm egy „kalandon". Hogy veszélyes, és az én helyem nem ott van. Hogy nem kellene elmennünk rá, hagyjuk az egészet Mareára, okozzon bajt, ahogy szokott, de maradjunk ki belőle. De miközben olvastam, rájöttem, hogy azóta a saját véleményem sokat változott. Főleg azzal kapcsolatban, hogy nincs helyem a többiek között. Hogy nekik nincs helyük mellettem.

A legszomorúbb az volt, hogy Glyn végig úgy beszélt a levelében, mintha tudná, hogy én képtelen vagyok egy ilyen úton végigmenni. Az egész levélben azt mondogatta, hogy én hercegnő vagyok, és a palotában a helyem, biztonságban, kényelemben. Gyűlöltem ezt a gondolatot. Igen, hercegnő vagyok. De ez még nem jelenti, hogy egész nap egy palotában kell ücsörögnöm!

Valami megváltozott. Tudom, hogy tiltakoztam az út ellen. Én próbáltam meg mindenkit visszafogni, és végig azt mondogattam, hogy ez ostoba ötlet. Végül mégis elmentem velük, és nem volt annyira rossz. Bármi történt is, közelebb hozta ötünket egymáshoz, és ez jelentett valamit. Öt ennyire különböző ember szinte lehetetlen, hogy más körülmények között összetartott volna.

Glyn nem írt másról. Csak próbált meggyőzni, hogy ostobaságot művelek, és hogy én nem ilyen vagyok. Ez fájt, főleg egy olyan embertől, akivel kicsit kevesebb, mint egy év múlva megesküszöm. Neki jobban kellene bíznia bennem, mint saját magamnak, de a bizalom egy cseppjét sem mutattam ebben az esetben.

Lenéztem arra a levélre, amit én írtam neki, és belegondoltam a tartalmába. Merőben más témáról és más hangvételben akartam válaszolni neki, mint ami az én levelemben volt. Az utazást abban szinte meg sem említettem. Hirtelen felindulásból vezérelve összegyűrtem az általam írt levelet, fogtam egy új papirost, és gyorsan lekörmöltem egy újat.

Ez nem volt sem olyan hosszú, sem olyan érzelmes, mint az eredeti. Csupán annyit írtam, hogy kedves az aggodalma, de felesleges, jól megvagyok. Aztán röviden megírtam, hogy hamarosan látjuk egymást az umbusi-i jótékonysági bálon, amely július végén volt esedékes. Hiába voltak a Kövek, Umbusit nem hagyhattam ki. Még soha egy jótékonysági eseményt nem hagytam ki, és ezt sem terveztem. Csupán pár napról volt szó, de az év legfontosabb pár napjáról.

Amikor befejeztem, összetekertem a pergament, rákötöttem a Glyn levelét szállító madárra, és elküldtem. Utólag már nem lehetett visszavonni, amit írtam, de nem is akartam. Bántott, hogy Glyn ennyire le akart beszélni, hogy továbbra is a többiekkel tartsak. Igenis képes voltam végigcsinálni!

Egy pillanattal később Calais jelent meg az ajtóban, kezében egy összetekert pergamennel.

– Hírt adsz magadról az otthoniaknak? – kérdeztem üdvözletként, elővarázsolva egy barátságos mosolyt.

– Igen, éppen ideje – felelte a fiú, és magához hívott egy galambot. – Mostanra már biztosan aggódnak. – Felerősítette az üzenetet, és a madár már repült is. – Ha szabad megkérdeznem, te kinek írtál?

– Glynnek – mondtam, de a kedvetlenséget nem tudtam palástolni.

– Történt valami?

– Nem... Illetve, igen, de... Lényegtelen – ráztam a fejem. – Semmi komoly. Calais?

– Igen?

– Szerinted én képtelen lennék kitartani, és megtalálni veletek a többi Követ? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

– Öhm... – Calais hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. – Őszinte leszek veled, Terrah, rendben?

– Igen, persze – néztem a fiúra.

– Amikor elindultunk a Soi erődbe, nem hittem, hogy Mareán kívül bármelyikünk is kitartana, míg elérjük – mondta, és egy széket húzott mellém, amire leült. – Úgyhogy már most túlteljesítettük az elvárásaimat. Abból, amit Ailéma mondott, úgy gondolom, okkal választottak minket a Kövek, tehát képesnek kell lennünk végigvinni a feladatot. Nem hiszem, hogy te kevesebb eséllyel indulsz, mint én, vagy Brandt, vagy Rayan, vagy akár Marea. Együtt képesnek kell lennünk rá. Én így gondolom.

– Tényleg? – lepődtem meg.

– Ha a májusi énem mondja ezt, nem hiszem el neki. De most komolyan gondolom.

– Köszönöm – mosolyogtam halványan a fiúra.

– Nem tesz semmit – és az ő szája is felfelé mozdult.

A galambok egyszer csak nyugtalankodni kezdtek, mintha egy közelgő vihart vagy vészt jeleznének előre. Nem értettem, mitől lettek ilyenek, hiszen az égen hétágra sütött a nap, és a város teljesen békés volt. Aztán valami furcsára lettem figyelmes a szemem sarkából.

– Te is láttad? – kérdeztem az aréna felé tekintve. A toronyból gyakorlatilag az egész városra kilátás nyílt.

– Azt hiszem... Marea csinál valamit – elmélkedett Calais az ablakon kibámulva.

– Már megint mit csinált? – sóhajtottam fel, ahogyan végre rájöttem, mit láttam a látómezőm szélén: levegőben repkedő vizet.