A lángok ébredése

A lángok ébredése - 63. Brandt

Nem tudtam elhinni. Megszereztük a Tűz Kövét, de Marea bennragadt. A vulkánból kivezető út egyenesen vezetett, nem is kellett sokat kanyarogni, már ki is jutottunk, és olyan messze igyekeztünk jutni a hegytől, amennyire csak tudtunk.

Míg benn időztünk, leszállt az éjszaka, de még a sötétségben is kiszúrtam a fák alatt várakozó lovakat. Nem tűntek nyugodtnak, de Ventus valamennyire kordában tartotta őket. El is indultak felénk szinte rögtön.

Csak rohantunk, minél messzebbre, míg össze nem találkoztunk hátasainkkal. Akkor lihegve, kimerülten torpantunk meg. Egy eget-földet felforgató rengés rázta meg a környéket, majd a Sárkány kürtőjén keresztül lávatenger indult meg. Ahogy a csúcs felé fordítottam a tekintetem, még éppen láttam a sárkány vöröslő alakját eltűnni a nyugati égbolton.

Megbabonázva figyeltük a hegy oldalán aláfolyó lávát. Terrah lerogyott a földre, de szemét le nem vette a vulkánról. Rayan is lassan csatlakozott a lányhoz. Az arcán láttam, hogy nem tudja elhinni, ami történt. Őszintén, én se tudtam.

Ventus türelmetlenül megbökte Rayant, és esküszöm kérdő tekintettel nézett a fiúra. Majd mikor az felé se pillantott, a vulkán felé kapta a fejét, és élesen nyihogott.

– Távolabb kell mennünk! – szedte össze magát Terrah. Calais közben kibogozta a lovakat. – Ha itt maradunk, elér a láva.

Ventus hirtelen vágtába ugrott, és eltűnt a szemünk elől. A Siluestresek sebességével robogott a tűzhányó felé. Időnk sem volt reagálni. Pillanatokkal később a vulkán oldalából kitört valami, szétfeszítve a sziklát, és egy szürke villanás torpant meg előttünk. Ventus volt az, Mareával a hátán, mindketten bőrig ázva. Épségben.

A lány kissé zihált, de megveregette a csődör nyakát és leugrott. Ahol lyukat ütött a vulkán falába, lávafolyó indult meg. Mindenki talpra ugrott, ahogy Marea határozott léptekkel felém indult, és mindkét vállamat megragadta.

– Le kell állítanunk! – nézett a szemembe.

– De hogyan? – kérdeztem rémülten. Még nem is használtam a Tűz Kövét, és fogalmam sem volt, hogyan kellene.

– Nálad van a Tűz Köve. Ez a te őselemed. Te megfékezed a vulkánt. Én lehűtöm.

– Marea, azt sem tudom, hogyan csináljam!

– De, tudod! – jelentette ki határozottan, és mélyen a szemembe nézett. – A Kő tudja.

A lány a lávaáradat felé fordult, és még egyszer rám pillantott. Olyan eltökéltség volt a tekintetében, amitől én is felbátorodtam. Rendben, lássuk...

Vettem egy mély levegőt, és a Tűz Kövére irányítottam a figyelmem. Egy pillanattal később különös erő járta át a testem. Mintha tűz folyt volna az ereimben. Kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy vörös fénnyel izzanak. Mellettem Marea szeme kék fényben úszott. Tekintetét a hegyen tartotta, tenyereit pedig a földön.

Éreztem a fortyogó láva minden cseppjét, ahogyan egyre csak felfelé tört a vulkánból. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megfékezzem. Ökölbe szorítottam a kezem, és szinte harcot vívtam a fejemben a lávával. A Sárkány megremegett, és a feltörő láva egyre kisebb lett. Erősebben koncentráltam, kényszerítve, hogy megálljon, hogy visszahulljon a vulkán belsejébe.

A föld ismét megremegett, de most nem a hegytől. Fogalmam sem volt, honnan jöttek, de körülöttünk víznyúlványok emelkedtek, és a vulkán felé nyújtózkodtak. Minden irányból érkeztek. Marea mereven a hegyen tartotta a tekintetét, a levegőben a kezével nyomta előrébb a vizet.

A vulkán egyre kevésbé próbált harcolni velem. Amikor a víz elérte, ismét erős földrengés rázta meg a Határhegységet, de éreztem, ahogyan a hegy és a láva hűlni kezd a hatalmas mennyiségű, hideg víz hatására.

Egész testemben remegtem az erőfeszítéstől. Marea kezei is reszkettek, de kitartottunk. Óráknak tűnt, mire egy utolsó, gyenge rengést követve teljesen megadta magát a vulkán. Éreztem, hogy a láva megszilárdult, és a vulkán újra biztonságos. Folytatta ezer éves álmát, sűrű gőzfelhőkbe bugyolálva. Alig hittem el.

– Megcsináltuk! – ugrott a nyakamba Marea. Annyira kimerültem, hogy majdnem el is dőltem a becsapódás hatására. – Megcsináltuk! – ismételte, amikor elengedett.

– Meg – hitetlenkedtem lihegve. – Tényleg megcsináltuk.

Éppen ideje volt már egy nagy csapatos összeborulásnak. Túléltük az utat Ambustiba, majd Solitudinembe, és végül ide, a Sárkányhoz. Túléltük az utat a vulkánba, és túléltük a Tűz Kövének megszerzését. Ha eddig nem kovácsolódott össze a csapat, hát most megtette.

Egy pillanatra fellélegezhettünk legalább. A megkönnyebbülsétől minden gondunkat felejtve ölelkeztünk össze, egy kis kört alkotva. Rayan úgy nézett ki, mint aki soha többé nem engedi el Mareát, de a lánynak valahogy sikerült fél lábon is odébb ugrálnia, amikor már sok lett neki a fizikai kontaktus.

Bestiához léptem, aki már valamivel nyugodtabban álldogált a csapat mellett, mint mikor a vulkánból éppen láva tört fel, és megpaskoltam izmos, bár már elég piszkos, fekete nyakát. A herélt elégedetten horkantott.

– Azért mégis jó lenne távolabb éjszakázni – szólalt meg Terrah. – Ez a vulkán nyugtalanná tesz.

Éppen helyeseltem volna a lány észrevételére, mikor a testem hirtelen megmerevedett, mintha valami átvette volna felette az irányítást. Lassan Terrah felé fordultam, akinek zöld szemei rémülten kerekedtek el. Aztán egy hang szólalt meg. Én beszéltem, de nem az én hangom volt.

Hangok a szélben,

Mezők közepében,

Van, ki féli, ha közel ér,

A nimfák énekét.

Csillagfény gyermeke vezet majd,

Kövesd a múlt medrét,

Egy elfeledett birodalomban,

Megtalálod, mit kerestél.

Mikor az utolsó szó is elhangzott, az a különös erő, ami hirtelen hatalmába kerített, eltűnt, én pedig a földre rogytam, elveszítve az eszméletem.