A lángok ébredése

18. Marea

Ailéma természetesen megtalált, bár nem mondom, hogy a legjobb búvóhelyet foglaltam el, hiszen pontosan ugyanoda tértem vissza, ahol reggel is voltam: az arénába.

Az egyik szalmabálán ültem, és figyeltem, ahogy lassan alábbhagyott a kezem remegése. Szokatlan látvány volt, mert nem emlékeztem, hogy valaha is remegtek volna. Bár lehet csak azért reszkettem, mert lefárasztott a Kő véletlenszerű használata. Tudtam nagyon jól, hogy akár rosszabbul is elsülhetett volna az az előbbi. Emlékeztem rá, mi volt legutóbb, habár még kissé homályosan. Az emlékeim csak lassan szivárogtak vissza arról a napról.

– Ne mondj semmit! – mondtam a mágusnőnek, fel sem nézve rá. – Tudom.

– Nem terveztem mondani semmit sem– foglalt helyet mellettem Ailéma.

– Dehogynem – ráztam a fejem. – Minden alkalommal, amikor mérges vagyok, elveszítem az eszem, és ez történik. Ez történ apám halálakor. Ez történt, amikor Ventust és engem megtámadtak, és Ventus megsebesült, mert más magyarázat nincs gejzírekre. Ez történt anyám halála után, csak azt senki nem látta. Ez történt a Soi erődnél, és ez történt most is.

– Nem a haragod az, ami itt a problémát jelenti, Marea.

– Tudom, tudom – forgattam a szemem. – A Kő meg én harcolunk egymással, és ezért vannak ezek a... kitörések.

– Valahogy így, igen. Elzárva tartod magadat a Kő elől, és ezért ő nem tud közelebb jutni hozzád. Legalább a Víz Kövét be kellene engedned, ha minden mást el is taszítasz magadtól.

– Csakhogy nem tudom, azt hogyan kell csinálni – mordultam. Mások beengedése idegen volt számomra.

– Esetleg kezdjük a karddal – javasolta a mágus, mire fölkaptam a fejem. Hát persze, hogy felismerte! Nem is tudom, mire számítottam. Ailéma majdnem ugyanannyira tudta, mit jelent a kard, mint én. Bárhol felismerte volna. – Minden az elfogadással kezdődik.

– Nem – ráztam makacsul a fejem.

– Marea, szeretnéd elérni, hogy együtt tudj működni a Kővel?

– A Kőnek és a kardnak semmi köze nincs egymáshoz.

– Megmondtam, hogy a múltadat nem rázhatod le, és ezt hármunk közül csak te nem érted.

– Te most tényleg személyként kezeled a Követ? – horkantottam, mire a nyaklánc megrándult a nyakamban.

– A Köveknek lelkük van, Marea, és azzal a lélekkel képesek eggyé válni az Őrzőjükkel. Te viszont ezt nem hagyod. Az talán segítene, ha elsőként elfogadnád...

– Hagyjuk ezt, Ailéma! – csattantam, és előrántottam a kardot a hátamon pihenő hüvelyéből. A penge hegyét az égnek tartottam, és végigmértem a fényes felületet a belékarcolt rúnákkal. – Mire jó ez az egész?

– Addig ne várd, hogy mások is elfogadnak, amíg te nem fogadtad el önmagad.

– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel – engedtem le a pengét.

– Változtasd át – mondta higgadtam Ailéma, figyelmen kívül hagyva minden szavam. – Mindketten tudjuk, hogy képes vagy rá. Bár benn égett a tűzben, nem lett semmi baja. Még mindig képes mindarra, mint eddig.

– Felejtsük már el!

– A rúnák felragyognak az érintésedre. A kard képes reagálni az akaratodnak megfelelően.

– Ailéma... – figyelmeztettem a vízmágust.

– Gyerünk, Marea.

Mérgesen fújtattam, de végül csak azért belementem, hogy végre békén hagyjon. Körbenéztem, nehogy valaki szemtanúja legyen a történésnek.

Utoljára hatévesen csináltam, de még emlékeztem rá, hogyan kell. Rákoncentráltam a pengére, és a halványan világító rúnákra. Néhány másodpercig kellett csak próbálkoznom, és a kard felragyogott, majd az egész átalakult. Nagyjából öt másodpercig szótlanul bámultam a tárgyat, ami a kezemben termett, mielőtt visszaalakítottam volna a megszokott kard alakjába.

– Most már boldog vagy? – kérdeztem mogorván, és gyorsan eltettem a fegyvert.

– Képes leszel valaha is elfogadni, ki vagy? – sóhajtott szomorúan Ailéma.

– Nem, úgyhogy erről nem is kell többet beszélnünk. Egyéb ötlet?

– Nem tudok sokat a Kövek és az Őrzők kapcsolatáról, de talán hasonlóan is működhet, mint nálunk, mágusoknál – adta föl Ailéma. Tudta, hogy a múlt ismételt háborgatásával nem ér el nálam semmit. – Lehet, ha sokat használod, előbb-utóbb sikerül elfogadnotok egymást.

– Remek! – pattantam föl. – Látod, ez már hasznos ötlet! – Ailéma csak a fejt rázta.

– Akkor legalább engedd, hogy segítsek ebben. Az én varázserőm a Kő ellen. Mit szólsz?

Tisztában voltam az ördögi mosollyal, ami elterült az arcomon. Kivételesen tetszett a mágusnő észjárása.

– Mire várunk még? – kérdeztem.

Ailéma fölnézett rám, és érzékeltem valamit a szemem sarkából, ami igen gyorsan közeledett felém. Lebuktam, így a levegőben elsuhanó vízgömb a homokba ütközött bele és fröccsent szét. Felnéztem, és a mágusnő ujjbegyein kék szikrák táncoltak. Az ő arcán is egy sejtelmes mosoly terült el.

– Tudsz ilyet is? – vigyorogtam rá, és fellöktem magam a földről. Közben tudtam, hogy a szemem felragyogott, és éreztem a Kőből áradó erőt. Ailéma szikrái nem hunytak ki, és megkezdődött a harc.