A lángok ébredése

17. Calais

A Beatus megjelenése eszembe juttatta, hogy nekem is hírt kellene adnom magamról, így elvonultam a szobámba, hogy összeszedjem és papírra vessem a gondolataim. Ez viszont nehezebb volt, mint gondtoltam.

Szerettem volna mindent elmondani a családomnak. Kezdve azzal az emberrel, akit az út szélén találtam, a Soi erődön keresztül, egészen eddig a pillanatig.

Nem írtam nekik, mielőtt elindultunk megmenteni Ailémát, mert úgy gondoltam az út elején, hogy majd valahol Crann és Branar között elválok a csapattól, de végül gondolkodás nélkül folytattam velük az utat, és még vissza is jöttem Regulusba. A szüleim és Darrel pedig nem tudott erről a kis kalandról, mostanra pedig már haza kellett volna érnem.

Hogy mi történt az elmúlt egy hónapban, nehezen volt összefoglalható, és nem is egy levélben kellett volna magyarázkodnom. Tintába mártottam a tollamat, és elkezdtem írni.

Kedves anya, apa és Darrel!

Sajnálom, hogy nem sikerült korábban írnom, de az elmúlt időben egyelőre még számomra is hihetetlen események történtek. Nem tudom, mikor lesz lehetőségem visszatérni a Szeles Földekre. Előtte mindenféleképpen el kell intéznem néhány dolgot errefelé. Szeretnék elmondani mindent, ami velem történt, de sajnos erre egyetlen levél nem elég. Amint hazaérek, ígérem, elmesélek mindent. Addig is, kérlek, ne aggódjatok értem, jól vagyok!

Sietek haza!

Szeretettel,

Calais

Írtam már jobb üzeneteket is, de most tényleg nem tudtam, mivel és hogyan magyarázhatnám meg a történteket. Csak annyit tehettem, hogy biztosítom őket a jóllétem felől.

Amikor befejeztem az írást, hátradőltem a székemben és csak figyeltem a száradó betűket. Nem igazán tudtam eldönteni én magam sem, hogy mit akarok. Nagyon szívesen hazamentem volna, mindennél jobban vágytam rá, mégis volt egy láthatatlan erő, ami gondolkodás nélkül ott tartott, ahol Brandt, Rayan, Terrah és Marea is volt. Úgy éreztem ez a valami tartott össze minket idáig is, mert magunktól sosem álltunk volna össze egyetlen csapattá. Ahhoz túlságosan is különböztünk egymástól. Mégis egy irányba terelődtünk, és még Terrah is, aki soha nem lett volna hajlandó ilyesmiben részt venni, szinte győzködés nélkül végig mellettünk tartott az erődig és vissza.

Az egész nem tűnt lehetségesnek és mégis megtörtént. Néha visszagondoltam az útra, és nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Elmentünk az erődig, kiszabadítottuk a mágust, megöltem egy embert...

Elhessegettem a gondolatot. Ha nem lövök először, nem jöttünk volna ki abból az erődből. Nem érte meg ezen rágódni. Egyébként is, nem hittem egy percig sem, hogy ha tényleg elkezdünk a Kövek után menni, akkor nem lesz szükség megint rá, hogy öljek. Ennyire azért nem voltam naiv. A Soi erőd csak a kezdet volt.

Furcsa módon úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Hogy találtam egy társaságot, ahova beillek, és ahol elfogadnak. Eddig még csak a saját családom volt ilyen számomra, ezért szokatlan volt, de jó is. Látni szerettem volna, mi lesz ennek az egésznek a vége.

Összetekertem a levelet, majd elindultam a galambházba, hogy elküldjem a Szeles Földekre.