A lángok ébredése

28. Calais

Nem sokkal azután, hogy elindultunk, elértük az első emelkedőt, és már látszódott a Suttogó-erdő smaragdja a távolban. Csupán néhány órát kellett lóháton töltenünk, és egészen közel értünk a rengeteghez. Már jóval magasabban jártunk, mint az esti szálláshelyünk, mikor Marea kiszúrta a fák közül gomolygó füstöt.

– Oda megyünk? – kérdezte Brandt, aki harmadikként léptetett a sorban.

– Nagyon úgy néz ki – ösztökélte ügetésre Ventust a cataractai lány.

Megindultunk a fákkal egy vonalban, de még nem vetettük be magunkat közéjük. A Suttogó-erdőnek rossz híre volt. Keringtek történetek, hogy aki oda beteszi a lábát, többé nem tér vissza. Uaine harmadát az erdő tette ki, ami miatt nem repestek az örömtől, főleg, hogy a tengerhez is csak egy apró földterületen jutottak ki, mivel a rengeteg minden más partszakaszt benőtt.

Először nem tudtam, miért tartanak annyira az erdőségtől, hiszen csak fák voltak odabenn, meg erdei állatok, de azon kívül semmi más – legalábbis egyes emberek, illetve mágusok szerint. Miután viszont már egy ideje haladtunk, feltűnt a csönd. Normális esetben, egy erdőben hangzavarnak kellene lennie, a madarak miatt. Nem beszélve az állatokról, amik járják, a lábuk alatt reccsenő faágakról. A fák között átsuhanó szellőről, ami megrezegteti a bokrokat és a lombokat. Itt viszont egy hang sem szűrődött ki, pedig járt a szél. Éreztem az arcomon.

– Ez fura – szaladt ki hangosan a számon. Észre sem vettem, hogy távolabb irányítottam Pamet a fák vonalától.

– Nyomasztó ez a csönd – értett egyet Brandt.

– Azt hittem, azért „suttogó", mert hangos.

– Azért „suttogó" – fordult hátra komor tekintettel Marea –, mert aki bemegy mélyebbre, állítólag hangokat hall. Mintha a fák pusmognának. Olyan dolgokat mondanak, amik az illetőt őrületbe kergetik. Néhányan azt mondják, igazából a betévedt lelkek szellemeinek bosszúja. Mások szerint egy boszorkány műve minden. Senki nem tudja biztosra.

– Nem azt mondják, hogy épelméjűen ember nem tér vissza onnan? – mutatott Brandt befelé.

– Ezzel ijesztgetik a kisgyerekeket – forgatta szemét Marea. – Tény, hogy valami nincs rendben ezzel az erdővel, de mehet befelé az ember egy ideig, mielőtt hallani kezdi a hangokat. És nem, nem voltam még odabenn – tette hozzá, látva, hogy Brandt szóra nyitja a száját.

A fák sora hirtelen megszakadt, és egy ék alakú nyílásra bukkantunk. A hegyében, közvetlen a fák vonala előtt, egy rogyadozó faház állt, aminek tetején egy kéménynek csúfolt nyíláson keresztül füst szállt az ég felé. A gerendák megfakultak, a tető lyukasnak tűnt, az építmény körül pedig combig érő gaz állt. Csupán egy keskeny ösvényről tisztították el a növényeket, ami az ajtóhoz vezetett.

– Úgy tűnik, megérkeztünk – torpant meg Marea az ösvény szájánál.

– Aszta – fütyült Brandt. – Van egyáltalán, aki képes itt lakni?

– Nem mindenkinek van családi kúriája – néztem összehúzott szemekkel a fiúra.

– Calais, tudod, hogy nem úgy értettem – sütötte le a szemét.

– Nálad sosem lehet tudni. – Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. – Nem megyünk? – pillantottam Mareára.

A lány mintha meg sem hallott volna. Szemét lassan végighordozta minden egyes fán körülöttünk, Ventus pedig halkan felhorkant. Pam ráharapott a zablára, ami halk, fémes roppanást hallatott. A kísérteties csendben ijesztően hatott.