A lángok ébredése

55. Marea

Már akkor tudtam, hogy elértük a Szorost, amikor még párszáz méterrel a fennsík alatt kaptattunk felfelé. Hallottam a tenger morajlásának visszhangját, és éreztem a sós párát a levegőben. Azután a lovak is ijedősebbé váltak.

Ventus nyugodt léptekkel haladt felfelé, közvetlen Bestia mögött, aki nyugtalanul horkantgatott. Nem tudom, mi történt Ventusszal, de tényleg mintha soha nem is sérült volna meg. A heg megmaradt, de fájdalom jelét nem mutatta, és ugyanúgy lépkedett, mint régen. Mint azelőtt a nap előtt, hogy találkoztunk az útonállókkal. Ennek persze örültem, de nem tudtam nem gyanakodni. Ugyan ki volt, és miért tette? És legfőképpen, hogyhogy Ventus hagyta?

Végre felértünk a fennsíkra. Még itt-ott bele lehetett ütközni nagyobb sziklákba, meg néhány kósza fenyőbe, de innen egészen hosszú szakaszát be lehetett látni a Régi Útnak, északi és déli irányba egyaránt. Egy hármas kereszteződésnél vártuk be egymást.

– Az ott a Sárkány – mutatott kissé északkeletnek Brandt, egy hegycsúcsra a távolban. – Már majdnem ott vagyunk. Sötétedésig elérjük.

– Oh, remek! – örült meg Terrah, és készségesen unszolta lovát, hogy folytassa az utat.

Mindenki ment is tovább, de Ventus mozdulatlan maradt alattam. Ugyanabba az irányba fordította a fejét, amerre én is néztem: előre. A Szoros felé.

– Várjatok! – mondtam, és lepattantam a deresről.

Követtem az utat, kikerülve két nagyobb sziklatömböt, aztán hirtelen vége szakadt. Nem volt már semmi a lábam előtt, csak egy hatalmas, mély szakadék. A Szorosnak eddig csak a száját láttam, ott teljesen más kilátás fogadott. Itt sokkal keskenyebb és meredekebb volt a hegyoldal. A túloldalon úgy folytatódott, ahogyan itt abbamaradt. Mintha a két földrészt széttépték volna.

Közelebb léptem a széléhez. Ha megindult volna alattam a hegyoldal, nincs megállás. Éreztem a mélyben hömpölygő vizet, hála a Kőnek, de ez egészen másfajta érzés volt, mint máshol. Kissé természetellenesnek tűnt.

– Hűha – lépett mellém, kicsit hátrább Rayan.

– Nem csoda, hogy az emberek tartanak tőle – jegyezte meg Calais.

– Vagy a lovak – értett egyet Brandt. – Cataracta is a Szoros szélén van.

– De a végén – mutattam rá. – Ott szélesebb és alacsonyabb.

– Nem jönnétek beljebb? – kérlelt minket Terrah, aki biztos távolságot tartott a szakadék szélétől.

– Nem fog beomlani – fordult hátra Brandt a lányhoz. – Csak átkelhetetlen. A széle még nem veszélyes. – Intett neki, hogy jöjjön közelebb, mert Terrah sem járt még a Szorosnál. A lány viszont hevesen megrázta a fejét.

Túl széles. Átugrani nem lehet. Ha hidat próbálnak meg építeni rá, leszakad. A túloldalra még mágusok segítségével sem lehet átkelni, vagy bármit is lerakni. A Szoros közepén olyan heves légáramlatok törnek fel, hogy még a mágia is visszapattan. A víz túl viharos. Egy hajó sem jut át. A hullámok vagy átkelhetetlenek, vagy szilánkokra törik a hajót. Amint a Szorossal egy vonalba érnek, kitör a leghevesebb vihar. Mágia szintén nem segít. Attól erősebb erők állnak mögötte. Erősebb erők...

Ezért éreztem furcsának. A Kő alig érezhetően remegett a nyakamban. Nem az én irányításom alatt állt, a saját akarata érvényesült. Irányította a tengert. Visszagondoltam az irányjelzésre, és a távolba révedtem.

– Az Út hazavezet – mondtam ki hangosan.

– Tessék? – kapta fel a fejét Rayan. Ő állt hozzám legközelebb.

– A vers azt mondja, hogy Az Út hazavezet – ismételtem el. – Mi azt hittük, hogy a „haza" Solitudinem.

– Miért, nem? – lepődött meg Brandt.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Amin mi állunk, az a Régi Út. Látjátok, hogy folytatódik a túloldalon, mintha a Szoros itt sem lenne. Az út tovább vezet az Elpusztult Földekre. A vulkán pedig nem is Solitudinemben van, hanem Teinében. A Régi Út mellett. Végigfut az egész Határhegységen, és elmegy a Sárkány mellett. És lépten-nyomon van egy elágazás, ami továbbvezetne, az Elpusztult Földekre.

– Nem Brandt otthonára gondolt a vers – vette fel a fonalat Rayan. – A Kövekére.

– Igen! – értettem egyet.

– Azt is mondta az irányjelzés, hogy Öt vándor a Határon – csatlakozott hátulról Terrah. – A Határhegység mi más lenne, ha nem a „Határ"? Ez választja el Quinquét és az Elpusztult Földeket. A vándorok pedig mi vagyunk. Mi öten.

– Ott, ahol minden lángol. Így belegondolva, ez Bruciatura pontos jellemzése. Ezek szerint az a versike mégiscsak tartalmazta a választ – horkantott Brandt. – Időben rájöttünk.

– A következőnél majd jobban figyelünk – mondta határozottan Terrah. – De nem mennénk?

– Ki akarok próbálni valamit – vágtam közbe.

– Micsodát?

Választ nem adtam, csak behunytam a szemem, és megpróbáltam koncentrálni a mélyben hömpölygő víztömegre. Próbáltam ugyanúgy az irányításom alá vonni, mint máskor, de a Víz Köve most ellenállt. Nem engedte, hogy használjam.

– Ez érdekes – motyogtam.

– Beavatnál? – billentette oldalra a fejét Brandt.

– A vizet a Kő irányítja – böktem lefelé. – De engem nem enged hozzá.

– A Kövek zárták volna le az átjárást? – elmélkedett Rayan.

– Vagy az előző tulajdonosok. És nem akarták, hogy bárki belenyúljon.

– De ha te irányítod a Víz Kövét, nem kellene engedelmeskednie? – mutatott rá Terrah arra, ami engem is zavart.

– Igazán mellékelhettek volna valami használati útmutatót hozzá – lépett el a Szoros szélétől Brandt.

Abban a pillanatban megremegett a talpunk alatt az egész hegylánc. Olyan hirtelen és olyan erővel érkezett, hogy ha Rayan nem ránt hátra, a szakadékba zuhanok. Így viszont a hátsómon landoltam, a szilárd talajon, bár a rázkódás továbbra sem szűnt meg.

Terrah leguggolt a mellette lévő szikla tövébe, és belekapaszkodott, Calais és Brandt pedig szintén a talaj közelébe kuporodtak. Hallottam a lovak ijedt nyerítését.

Egy utolsó, nagy rengés után megszűnt a rázkódás, és mikor felálltunk, észrevettük az északon gomolygó füstöt.

– Hogyan is volt a vers? – porolta le magát Brandt. – Megremeg a föld?

– Ébred a hegy – egészítettem ki.