Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

15.

-Nem, nem, nem, nem akarom! - pattantam ki a kisbuszból és futottam volna el, de Mikey a derekamnál elkapott.
-Tudjuk, hogy nem bírod a repülőket, de kitartás! - mondta nevetve.
-Az elsőnél is egy idegen pasi kezét fogdostam!
-Mi nem vagyunk idegenek! - nevetett Niall. Igen. A One Direction koncert után, indultunk a repülőtérre.
-Bírd ki ezt a két órát, és utána buszok várnak ránk. - jött elém Ashton és lejjebb hajolt. -Figyelj. Mondom a felállást. Mivel mi megyünk a fapadoson, így öten utazunk. Beülök melléd, mert valószínüleg kettes ülések vannak. Michael és Luke elénk, mögénk vagy mellénk és Calum ül egyedül mert ő szeret egyedül ülni ezt tudjuk. - nevetett. Közben felrángattak a repülőre. Végül mögénk ültek be, Cal mellénk. Nemsokára elindultunk a géppel, én meg azonnal megszorítottam Ash kezét. Szegény fiú a szabadjával a kezünk felé kapott sziszegve.
-Ne haragudj... - suttogtam. Bíztatva rám mosolygott, majd átkarolt miután elengedtem a kezét.
-Hé, hercegnő! - szólalt meg mögöttem Luke. - Minden rendben?
-Jól vagyok! - nevettem fel. - Ha még nem jön közbe most egy légörvény, innentől jól leszek.
Végül nagy szerencsémre nem történt hasonló. Két óra múlva landoltunk is. Összeszedtük magunkat, és leszálltunk. Bevártuk a többieket is, majd elindultunk egy újabb kisbuszhoz. A kisbusz elvitt minket egy hotelhez. Mind lecuccoltunk. Mivel pont tizen voltunk, így öt szoba lett kibérelve két-két emberre. Én Ashton-nal kerültem egy szobába, aminek örültem is, mert mellette, mondjuk mint ahogy a többiek mellett, el tudtam aludni rendesen. Mind kitalált valami módszert, ami miatt elaltattak. Ami kicsit furcsa, meg ijesztő, de valójában aranyos. Mikey, Luke-kal került egy szobába, Calum, Louis-sal. Niall, Liam-mal, és végül Zayn, Harry-vel. Végülis ez lett a felállás a szobák ügyében.
-Mi lenne... - kezdett bele Liam. - Ha elmennénk enni és megismerkednénk? A koncertek holnap kezdődnek és...
-De a miénk nemsokára kezdődik... szóval csak utána. - vágott bele Calum. Megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozzunk, majd mi elindultunk az arénához. Tokyo, az eddig látottak alapján csodálatos volt. Egyedül amit nem szerettem az a sok ember.

***
-Várj... ezt komolyan mondtátok? - röhögött fel Ashton. Harry-ék bólintottak nevetve. - Akkor tudom mivel fogom kelteni a srácokat!
Egymásra néztünk, majd szinte egyszerre bemutattunk neki. Egyből elhallgatott. A másik csapat fogott bele most a röhögésbe. Egész este így ment. Hol ők, hol mi, hol egyszerre röhögtünk. Iszonyatosan jól éreztük magunkat egymás társaságában. Bár szerintem a lakosok egy kissé hülyének nézhettek minket. Valahogy így képzeltem el mit gondoltak: "Vajon mi a fenét szívhattak, vagy honnan jöttek hogy így viselkednek?". De lehet hogy csak kíváncsiak voltak min röhögtünk. Vagy hogy mit is mondtunk.
-Szóval... - húzta el egy picit az "ó"-t Harry. - Te félig magyar vagy? Ez hogy van? Ki a magyar a családban, és ki az angol?
-Hát... öhm... fogalmam sincs, sosem kérdeztem meg. Mindkét szülőmnek Evans a vezetékneve. - nevettem.
-Tényleg Ani, soha nem mutattál közös képet a szüleidről és magadról... Azt se tudjuk, hogy néznek ki, hogy hívják őket... És soha nem jönnek el egy koncertre sem, pedig hívjuk őket. - nézett rám Cal.
-Nem érnek rá, sokat dolgoznak, és a képeket Magyarországon hagytam a gépemen... - vágtam rá hidegen.
-És mesélnél, milyen érzés hogy te valójában nem is vagy angol? - folytatták a kérdezősködést.
-Hát... elég nehéz sokszor, mert folyton fordítanom kell, és azon gondolkodnom, hogy hogy lenne helyes, mit kéne használnom, hogyan... és ez nem mindig jön össze. Az elején meg szinte mindig magyarul szólaltam meg hirtelen, most meg már ritkább ez. - mosolyogtam rájuk. - De ha például dalt írok, akkor nem számít magyar vagyok-e, vagy sem. Ott megy kapásból, gondolkozás nélkül. Sokszor azt kívánom, bár így lenne a beszélgetéseknél is. De tudom, hogy ez később változni fog, és a végén magyarul fogok elfelejteni beszélni, amennyit én maradni fogok. Csak sajnos előtte, nem volt esély gyakorolni a folytonos kényszert az angol beszédre. Ezért bukdácsoltam valószínűleg az elején. 
-Érdekes... - hümmögtek.
-És szeretném ezt megköszönni a srácoknak, mivel türelmesen végig hallgatnak, vagy kijavítanak ha hibázom. - mosolyogva néztem végig a mi csapatunkon. Rengeteg mosolyt kaptam vissza válaszul. Az est további része kicsit csendesebben telt, de a jókedv még mindig nem maradt el. Utána visszamentünk a hotelbe, be a szobánkba. Ashton gyorsan lefürdött, ahogy én is, majd befeküdtünk a saját ágyunkba. Én már majdnem elaludtam, mikor mögöttem besüppedt az ágy, és egy kart éreztem átfonódni a derekamon. Kérdő tekintettel fordultam felé. Szemei még most is a vidámságtól csillogtak, de már fáradtabban. Ezt mindig is imádtam Ash-ben.
-Nem tudok aludni... - suttogta. - Remélem nem baj, hogy átjöttem... Csak gondoltam így könnyebben alszom.
Mosolyogva ültem feljebb, mire én kaptam kérdő tekintetet. Feljebb araszoltam annyira, hogy a fejét kényelmesen az ölemen tudja pihentetni.
-Dehogy baj. Soha nem baj. - mosolyogtam. - És ha már ti is oly sokszor altattatok el, most én jövök. - simogattam a fejét. Néhány kósza tincset kisimítottam a szeme elől. Kezével próbált valamennyivel ölelni.
-Tudtad, hogy gyengéd kezed van? - suttogta nevetve. A hangján hallottam, ahogy mindjárt elalszik.
-Hát, most már tudom. - nevettem halkan én is. A kis óriás baba, a kezeim között szuszogott édesen. Már értem miért mondták azt, hogy előszeretettel szeretik ezt csinálni. A világ legjobb érzése volt. Melegséggel töltötte el a szívem. Az egyenletes szuszogásait hallgatva, lassan én is álomba szenderültem.