Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

24.

-Na jó, ne szórakozzatok már! - sóhajtottam miután már ezredjére küldtek vissza átöltözni. - Esküszöm rosszabbak vagytok, mint a divatgurus lányok... - ragadtam meg egy fekete szakadt farmert, mellé egy fehér ujjatlan galléros inget. - Ezt veszem fel, és kész! - jelentettem ki, majd elvonultam átöltözni. Mikor ismét kimentem a fiúk elé, elképedve néztek.
-Na jó. Ez így tökéletes lesz... most már csak a haj, és a... - kezdte Calum, de félbeszakítottam.
-Nem! Elég! A végén még ti fogjátok csinálni, és megint három órát elszórakozunk! - morogtam.
-Ajjaj... valaki nagyon hisztis lett... - sóhajtott fel Ash. Válaszul csak hozzávágtam a párnám.
-Öt... ismétlem, öt perc alatt képes lettem volna egyedül kiválasztani a ruhámat! Nincs türelmem ezekhez! Nekem még egy nagy pulcsi, és egy mackónadrág is megfelelt volna! - rakosgattam vissza minden ruhámat a helyére. - De nem... Helyette csak próbálok, próbálok, és próbálok. Semmi kedvem nincs még hajat, illetve sminket csinálni, nem érdekel!
Két kezet éreztem meg egyszer csak a vállamon, amik egy ember felé fordítottak. Felnéztem és Michael zölden világító szemeivel találtam magam szembe.
-Hűha... tele lennék árasztva szikrákkal, ahogy most a szemed néz... Figyelj. Még van két órád, ha nem is mi, de az én fodrászom hamar elkészül a hajaddal. Mit szólsz? És nyugodj meg kérlek... ez nem old meg semmit.
Hátravetett fejjel felsóhajtottam.
-Értem én, hogy ennyire borzalmasan nézek ki... - kezdtem bele, de Luke szakított félbe.
-Ez hazugság! Nem azért csináljuk, hogy szebbé varázsoljunk. Te így is gyönyörű vagy. Azért gondoltuk, hogy igényesebben nézz ki, hogy kapjál bókokat. A bók egyenlő az önbizalom növelésével. Így a találkozásod során nem leszel csöndes, hanem valamennyivel felszabadultabb. - vázolta fel.
-Egyet értek Luke-kal. - állt fel Calum. - Ha jó srác, akkor kezdetben bókol, és így képes leszel beszélni. Ahogy beszéltek, megismerkedtek. Ahogy megismerkedtek, megismeri a belsődet és amint megismeri beléd szeret.
-Ezt... még mindig nem értem nagyjából... ha azt mondjátok "gyönyörű" vagyok, akkor semmit nem kéne változtatni... na de állj. Már megint randiról beszéltek! - csattantam fel ismét. -Megmondtam többször is. És most elmondom utoljára. Ez. Csak. Egy. Baráti. Találkozó! -tagoltam a szavaimat. - Egy röpke kiruccanás! Semmi más! - végignéztem rajtuk. Mind lesütött szemmel néztek előre. - Megegyeztünk. Megismerem, de én döntöm el, hogy szeretem-e vagy sem. Megbízom bennetek, hogy a ti állításotok szerint Ő rendes, és nem lenne bajom, és értékelem, hogy figyeltek rám. De tanuljátok már meg. Nem ti irányítjátok a szívem, és az agyam! - még utoljára végignéztem rajtuk, mielőtt levonultam volna a konyhába, hogy készítsek magamnak teát. Majd a pár perccel később elkészült italommal kiültem a verandára. Felnéztem az égre. Tiszta napsütéses idő volt, ennek ellenére egy kicsit hűvös. Viszont a forró ital átmelengette a testem, így kényelmesen éreztem magam. Miután megittam a teát, és visszavittem, majd betettem a mosogatóba, visszafele menet felkaptam a kis füztemet, és elkezdtem ötletelni. Még a készülődés közben volt pár ötletem, de abból semmi sem maradt meg. Igen mérges lettem magamra. Próbáltam visszaemlékezni, de csak néhány szóra emlékeztem.
-És ha... - suttogtam magam elé. - Ezekből kezdenék valamit? - magamban nyugtáztam az ötletet, és reménykedtem, hogy valami összejön. Egy oldal szöveg. Átfutottam, és nem volt jó. Nem volt értelme. Kitéptem, és kidobtam a lapot. Második oldal. Ismét átfutottam, és ez se volt jó. Ez nem a mi ízlésünkre vallott. Ismét kitéptem és kidobtam. Már úgy éreztem magam, mint a filmekben, mikor folyton csak kitépnek egy lapot és kidobják. Mert igazából ez is történt. A harmadik sikertelen oldal után, már idegesen csaptam le a füzetet magam mellé.
-Még mindig nem sikerült lenyugodni? - hallottam a bejárati ajtó felől Calum hangját. Felé kaptam a fejem.
-De. Amíg nem kezdtem el dalt írni. Vagyis amíg nem próbáltam dalt írni... - sóhajtottam. Odajött hozzám, és leült mellém. Néhány percig csak csöndben néztünk előre, majd felém fordult.
-Figyelj... sajnáljuk hogy ezzel piszkáltunk. Csak szeretnénk végre boldognak látni...
-Calum. - fordultam én is felé, és megfogtam mindkét kezét. - Én már így is nagyon boldog vagyok.
-A karodon nem ez látszik... - sóhajtott fel.
-Meglehet. De amióta ismerlek titeket, az életem jelentősen megváltozott. Jó irányba. Viszont a rosszat így-úgy nem lehet elkerülni, csak egyes esetekben. Megtörténtek. És valószínüleg még fog is. És nem csak velem. De veletek sokkal boldogabb vagyok. Még ha nem is látszik. Nagyon szeretlek titeket, és rettenetesen büszke vagyok rátok! - végül sikeresen elmosolyodott, amitől nem bírtam megállni, hogy én is mosolyogjak. A következő pillanatban már a karjai közt voltam.
-Mi is nagyon büszkék vagyunk rád. És örülünk, hogy velünk tartottál! - simogatta a hátamat. - Örülök, hogy a bátyád lehetek. Még ha nem is az igazi.
-A bátyám vagy, és kész! - néztem fel rá mosolyogva. - Mindig is a bátyám leszel, és mindig is szeretni foglak. Szeretni foglak titeket.
-Ugyan ez fordítva. - bökte meg finoman az orromat, mire halkan felnevettem. - Megnyugodtál? - kérdezte egy kisebb szünet után.
-Teljes mértékben. - fúrtam bele az arcom az oldalába.
-Helyes... ne foglalkozz most a dal írással. Ráér később is. És Ani...
-Igen?
-Teljes mértékben igazad van.
-Tudom... - kuncogtam.
-Valakinek nagyobb lett az egója... - nevetett fel. - Azt mondja tudom. Hihetetlen. Kezdesz változni kicsi lány.
-Hé! Nem ér a magasságommal poénkodni! - böktem oldalba. - Na de viccet félretéve. Köszönöm hogy elismerted.
-Halihó! - hallottuk meg Joel hangját. - Öhm... megzavartam valamit?
Calum és én szinte egyszerre álltunk fel.
-Semmit. - mosolyogtam rá.
-Akkor... Jó szórakozást! - nyomott a fejemre Cal egy puszit. - A füzetedet beviszem. - mosolygott rám.
-Köszönöm! - viszonoztam a gesztusát, és Joel mellé léptem be.
-Mehetünk? - nézett rám mosolygó szemekkel. - Amúgy... - vakargatta a tarkóját. - Csinos... vagy...
A végén mind a kettőnk arcát pír lepte el.
-Mehetünk. És... köszönöm... - motyogtam magam elé. Átkarolt, és mielőtt leléphettünk volna a verandáról Cal még utánunk szólt. Vagyis Joel után.
-Aztán vigyázz rá! - rázta a mutatóujját. Hevesen elkezdett bólogatni, én meg kuncogva megforgattam a szemem. Néhány lépést mentünk a háztól, mikor ismét Joel után szóltak az ablakból.
-Este nyolcra legyen itthon épségben! - kiáltott ki Luke.
-Különben nagy bajok lesznek! - folytatta az egészet Ash.
-Két kézzel fogom kitekerni a nyakad, ha megbántod! - zárta le végül Mikey.
-Na jó. Lucas, Michael, Ashton, befejezhetitek, mielőtt én tekerem ki most már a nyakatokat! -néztem rájuk szúrós szemmel, ők pedig gyorsan behúzták a függönyt. Sóhajtva fordultam vissza az úthoz, és indultam tovább, de Joel megállt.
-Valami baj van? Ezen kívül? - kérdezte halkan. Megálltam és felé fordultam.
-Hosszú történet... és bonyolult. De mindegy... - erőltettem magamra egy apró mosolyt.

***

-Hát ez hatalmas volt! - törölte le nevetve a könnyeit a moziból kimenet. Én meg még most se bírtam megszólalni, csak a hasamat fogtam a nevetéstől. Végül már rajta kellett megtámaszkodnom, hogy ne essek el. De végül mégis csak a földön kötöttem ki. Pár perc múlva már nyugodtabban álltam fel. Néhány ember megbámult minket, de ez most különösképp nem zavart.
-De azért jól vagy? - fordultam felé nevetve.
-Természetesen. Sokszor fordult elő velem ilyen baleset. De csak nevetni tudok ezen. A lényeg hogy megnevettettelek. - mosolygott.
-Mielőtt félreértenéd... nem a baleseteden nevettem, hanem a nevetéseden. Neked is olyan, hogy nem bírod megállni enélkül.
-Ez így még jobb! - nevetett fel.
-De még mindig tiszta popcorn a hajad! - álltam lábujjhegyre, és kezdtem a maradékot kiszedni. Pillanatokkal később a kezét éreztem a derekamon. Ahogy a szemébe néztem, észrevettem hogy a számat figyeli. Azonnal visszaereszkedtem a talpamra, miután még gyorsan az utolsót is kiszedtem. Elvörösödött fejjel fordultunk el egymástól.
-Öhm... hazakísérlek. Rendben? - váltott ismét halkra. Én már csak bólogattam, majd elindultunk. Mivel a mozi közel van a lakásunkhoz, néhány perc múlva már a verandán álltunk. Mosolyogva fordultam felé.
-Köszönöm, hogy veled lehettem ebben a csodálatos néhány órában! - nevettem el magam.
-Én köszönöm, hogy velem voltál... remélem megismételjük hamarosan! - mosolygott rám, majd mielőtt elment volna, egy apró gyors puszit nyomott a számra. Mire felfogtam mi történt, már messze volt. Én meg ismét piros fejjel mentem be a fiúkhoz, akik sorban álltak az ajtó előtt és mikor benyitottam, hátra borultak mint a dominók.