Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

62.

Luke-kal még sem civakodhattunk több héten keresztül a történtek miatt. Így valahogy megbékéltünk valamennyire, és inkább a munkával foglalkoztunk. És inkább jelenleg azzal, hogy a plázában beszerezzünk mindent ami kellett nekünk.
Szétszéledtünk, de hiba volt.
Elvesztem. Nem találtam meg a fiúkat egyszerűen. Bár ebben a hatalmas plázában mit is vártam volna. Ráadásul még ott volt az a rengeteg ember is köröttem. Elővettem a telefonom és tárcsáztam Ash számát. Nem kellett sokat várnom, egyből felvette.
-Ani hova lettél? - kérdezték szinte egyszerre.
-Én is kérdezhetném... - sóhajtottam.
-Mi az első szinten vagyunk. - hallottam Cal hangját.
-Akkor lemegyek... - szerencsére én a második szinten jártam, szóval nem kellett sokat mennem lefelé. - Azon kívül?
-Hangszerbolt mellett.
-Máris ott vagyok! - mondtam, majd letettem a telefont és visszacsúsztattam a zsebembe.
Nemsokára a távolból megpillantottam őket. Elkezdtem rohanni feléjük. Hirtelen már csak egy hangos zajt hallottam, és minden elsötétült. Mire ismét mindent észleltem, egy kórházi szobában feküdtem. A fejem sajgott, a bal lábamat még meg sem említettem.
-Ah, Miss Evans! - nyitott be az orvos. -Látom végre felébredt. Hogy van?
-Őszintén? - ültem fel sóhajtva, viszont a sóhajból egy szisszenés lett.
-Ezek szerint nem jól... - sóhajtott ő is. - De a jó hír, hogy amint megkapja a rögzítőt a lábára, elengedhetjük.
-Tényleg... mi történt velem?
Ekkor bejöttek a srácok. Mind aggódó tekintettel vizslattak engem.
-Hogy mi történt? - szólalt meg végül Mike.
-Épp rohantál felénk, mikor valaki felrobbantott valamit nagyjából melletted. - folytatta Luke.
-Te neki repültél a falnak, közben az épület egyéb darabjai is estek szét.
-És az egyik pont a lábadra esett rá... Szerencsére. Még szerencse, hogy te mindent túlélsz... -fejezte be Ash.
-És ti... jól vagytok?
-Mi csak elestünk... de velünk ne foglalkozz... - sóhajtott Cal.
-De... - mielőtt folytathattam volna a mondandóm, nővérek léptek be kezükben a rögzítővel.

***

-Ez nekem kurvára nem megy! - morogtam ismét, miután Cal századjára kapott el, a mankóval való járás kísérletezésével. - Soha nem fogok így járni ezzel a fossal!
-Észrevetted, hogyha ideges vagy akkor mocskos a szád? - nevetett Luke. Persze hogy észre vettem. Válaszul csak bemutattam neki. Nem túl nőies, de inkább ez, mint hogy beszéljek.
-Próbáld meg megint! - csillapított Cal, miközben stabilan megállított. Felsóhajtottam, és ismét neki lendültem. Megvolt egy lépés, majd még egy, majd a harmadik is meg lett volna, de itt kicsúszott ismét a mankóm alólam, és indultam a föld felé. És Cal ismét gyorsan elkapott.
-Feladom! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, mivel Mike és Ash egyből odafutottak.
-Még mindig semmi? - kérdezték egyszerre. Cal és Luke pedig megrázták a fejüket.
Calum szorosan ölelt hátulról, amit most nem is bántam bármennyire sajgott mindenem.
-Mi lenne... - szólalt meg végül. - Ha valaki a derekát fogná, nem tartaná, csak fogná vészhelyzet esetén, és valaki ugyanúgy ott állna célként?
-Nem rossz Hood. - lépett hozzám Luke. - Én fogom a derekát. Ashton, Mike, ti álljatok célt, és ha pont a végén esik el, akkor ti két oldalt elkapjátok, Calum te pedig a második cél leszel.
Mindenki beleegyezően bólintott. Cal lassan elengedett, és átadott Luke-nak, aki gyengéden de biztosan fogta a derekam. Mike és Ashton pedig a helyükre mentek.
-Akkor? - nézett rám Luke. - Mehet?
Bólintottam, és elindultunk. Hagyta, hogy én mozduljak, és nem ő emelt fel, vagy tartott. Két lépés után ismét megcsúsztam, és ő gyorsan megfogott. Mindenki Luke és én kivételével összerezzent. Miután ismét stabilan álltam, elindultunk. Vártam azt a pillanatot, mikor ismét elcsúszok, de nem következett be. Odaértem Mikey és Ashton-hoz, akik egyből megragadták a karomat. Rájuk mosolyogtam, majd megfordultam.
-Innentől nem tartalak. - nézett le rám Luke.
-Hogy mi? - csattant fel a másik három, mire csak felnevetett. - Tisztába vagyok mit csinálok. Hogy eleshet, de végig mögötte megyek nyugi.
Mind megkönnyebbült sóhajt eresztett. A kezével intett Cal felé, hogy induljak. Vettem egy mély levegőt, és elindultam felé. Első lépés megvolt, majd a második is és már ott is voltam előtte. Ismét egy szoros ölelésbe zárt.
-Sikerült! - suttogta a fülembe. Mashton párosunk is odarohant hozzánk, és csatlakozott az ölelésbe.
-Ismét sétálsz! - Calummal mi csak összenéztünk, és elnevettük magunkat. Miután mindenki szétszéledt tőlem, ránéztem Luke-ra. Távolabb a falnak támaszkodva, keresztbefont karral nézte a padlót. Odamentem hozzá lassan, viszont óvatlan voltam, így ismét megcsúsztam. Arra számítottam, hogy tényleg el fogok esni, de két erős kéz kapott el és állított fel.
-Jól vagy? - kérdezte halkan.
Bólintottam, és felnéztem a kék íriszeibe. Tekintetét azonnal elkapta tőlem.
-Csak... Megszerettem volna köszönni. A segítséged. - motyogtam, majd megfordultam és elindultam. Luke utánam kapott és megragadta a karom.
-Beszéltem Zoe-val.
Felé fordultam ismét. Fejét még most is oldalra tartotta. Kerülte a szemkontaktust.
-Szakítottunk. Igazad volt... Mindenben. - motyogta.
-Sajnálom! - hajtottam le a fejem.
-Mégis mit sajnálsz? - nevetett fel keserűen. - Te vezettél rá, milyen szar emberré váltam miatta. Milyen szar voltam mindenkivel. De főleg veled. - ragadta meg az állam, és fordította saját maga felé a fejem. A szemeibe könnyek gyűltek, szaporán vette a levegőt, ajkai remegtek. Borzalmas volt ezt látni. Borzalmas volt az, ahogy kinézett. Ahogy a szemei karikásak voltak. - Sajnálom, hogy ilyen köcsög voltam veled, és hogy nem hallgattam rád. Pedig egész végig ezt mondogattad. - mondta végül elfojtott hangon.
-Nem a te hibád...
-De! Csak is az én hibám! És a legrosszabb... - egy pillanatra elhallgatott, hogy összetudja szedni magát. - az az, hogy miattam is ejtettél vágásokat magadon. Az én hibám miatt is vannak hegek... Pedig már leszoktál róla, erre meg...
-Luke! - csitítottam el. - Jól figyelj rám! Tudod jól, tudjátok jól, hogy az életem nem fenékig tejföl, emiatt borzasztóan érzékeny tudok lenni. De csak is miattatok erősödtem meg, csak is miattatok élek még. És ez nem csak Cal, Mikey, és Ash műve. Hanem a tied is! Te valójában a másik énem vagy. Csak még erősebb formában, és pasiban. De többségében, te adtad az erőt nekem. Te segítettél, a te ötleteidtől kaptam erőt, és mentettél meg. Mint első nap a suliban, vagy mikor Harold megerőszakolt. Volt egy hibád igen. De ezt csak Zoe miatt nem vetted észre. Nagyon szeretlek, és aggódom érted. És a srácokra is vonatkozik.
Luke arcán láttam, ahogy legördült egy könnycsepp, amit gyorsan le is töröltem mosolyogva.
-Meg tudsz bocsátani nekem? - kérdezte remegve.
-Lucas Robert Hemmings... - nevettem. - te még mindig nem szűrted le, hogy nem haragszom. De azért igen, hogy annak ellenére, hogy azt mondtam ne nőjetek meg túl magasra, megtettétek, és te nőttél a legmagasabbra.
Felnevetett majd szorosan megölelt. Boldogan fúrtam a fejem a mellkasába. Majd pár perc múlva elengedett, és az arcomat a két hatalmas tenyerébe fogta. Hüvelykujjaival az arccsontomat cirógatta, miközben mosolyogva nézett, majd nyomott a homlokomra egy gyengéd puszit.
-Tényleg mindent sajnálok... őszintén! Én is nagyon szeretlek, és legközelebb ez nem fog előfordulni. De ha mégis, akkor hallgatok rád. - suttogta, majd a homlokát neki döntötte az enyémnek.
-Köszönöm! - suttogtam.
-Mégis mit?
-Hogy ennyire jók vagytok hozzám, miközben meg sem érdemlem...