Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

25.

-Fél kilenc van... - motyogta Luke, mire bele boxoltam a karjába.
-Nem vagy az apám, Hemmings... - sóhajtottam.
-És milyen volt? - ültetett maga mellé Ash.
-Hát... szegény a kis szövegetetek után riadt volt. De amúgy jó volt. - mosolyogtam rá.
-Nagyon bőbeszédű vagy. Mesélj már többet!
-Mit meséljek? Aranyos volt, sokszor megnevettetett...
-Bókolt? - vágott közbe Mikey.
-Igen, bókolt. - nevettem fel. - Sétáltunk, ettünk, majd moziba mentünk, ahol a popcorn-t véletlen magára borította. - nevettem el magam ismét. - Viszont... volt utána egy-két kínos pillanatunk...
-Nos? - dőlt hátra Ash.
-Szedtem ki a hajából a maradék popcornszemeket. A derekamat megfogta, és mikor ránéztem nagyon a számat nézte, én meg egyből eltávolodtam tőle. Aztán itt a verandán amikor elköszönt szájon puszilt...
-Micsoda? - pattant fel Luke. - Megcsókolt?
-Hó, Hemmings! - nevetett fel Calum. - Ez olyan mintha féltékeny lennél rá.
-Nem! - toporzékolt idegesen. - Csak... csak...
-Csak? - néztem rá nagy szemekkel.
-Furcsa, hogy ez történt veled... - nyögte ki.
-Na kösz... Azt hittem hogy te... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.
-Félre ne értsd! Csak... olyan furcsa, hogy végre van valaki aki normális... vagy nem tudom hogy mondjam... aki valódi érzelmeket nyilvánít feléd.
-És ezért akadtál ki? Mellesleg nem csók volt, csak egy gyors puszi.
-Jó... mindegy... nehéz elmondani. - ült vissza.
-A lényeg, hogy tényleg valóban szereti őt. Mi ezt tudjuk. - mosolyodott el Michael. - A kérdés, hogy szerinted nálad lehet-e esélye?
-Hát... idáig igen, de még mindig nem vagyok biztos benne. - nevettem.
-Végre boldog! - állt fel hirtelen Ash, és felkapott engem.
-Jézusom, tegyél le te majom! - sikítottam fel majd, ismét elnevettem magam. Ahogy láttam nem szándékozott letenni, inkább csak szorosan ölelt az egyik karjával, míg a másikkal a fenekem alatt tartott. Körülbelül úgy néztünk ki, mint apa a kisgyerekével.
-Egy feltétellel! - húzta mosolyra a száját.
-Na, és mi lenne az Irwin? - borzoltam össze a haját.
-Most már kettő. Ha visszaállítod a hajam, és ha nálam alszol.
-Bátyus? - néztem rá nevetve.
-Most mondanám, hogy rossz hatással lenne rád, de mi mind rossz hatással vagyunk. - nevette el magát. - De mivel ott van Lauren és Harry, mehetsz. - kacsintott rám.
-Én nem is vagyok rossz hatással! - vágott szomorú fejet.
-Na. Egyikőtök sincs rossz hatással. De most már tegyél le, hogy összepakoljak! - ütögettem finoman Ash vállát, miközben nevettem. De nem teljesítette. Felfutott velem egészen a szobámig, és csak ott tett le. A további három fiú is feljött hozzánk.
-Köszönöm, hogy megmentettél a lépcsőtől! - kacsintottam rá, és elkezdtem pakolni. Ők pedig vagy ültek, vagy nézelődtek.
-Te Ani! - hallottam Mikey hangját. Kimentem a fürdőből azonnal.
-Mondd! - nézek rá kérdőn.
-Te szemüveges vagy? Vagyis kontaklencsés? - mutogatta a táskámból félig kilógó tisztítófolyadékot.
-Az vagyok, igen. - nyomtam vissza a helyére.
-És van szemüveged is? - nézett körbe.
-Vedd fel légyszi! - ugrált Ash.
-De nem szeretem! - nevettem. - Én nem nézek ki cukin benne, nem úgy mint te.
-Légyszi! - kérték kórusban gyerekes hangon. Nevetve megforgattam a szemem, s előhalásztam a tárgyat, majd kérésükre feltettem.
-Hasonló mint Ash fekete szemüvege. - vizsgálta kicsit oldalra döntött fejjel Calum.
-De rohadt aranyos! - jött hozzám Luke, és kezdte bökdösni az arcom. - Olyan mintha Ashton-nak lenne egy titkos húga. Szőkésbarna haj, pipa. Zöld szeme van. Gödröcske, pipa. Fekete vastag keretes szemüveg, pipa. Így teljesen hasonlít! Viszont szemüveg nélkül meg rám hasonlít.
Elkaptam a csuklóját, hogy ne tudja bökdösni tovább az arcom.
-És ehhez piszkálni kellett az arcomat, igaz? - nevettem fel.
-De ő legalább okos, nem úgy mint Irwin, vagy te. - közölte egyszerűen Mikey, mire mind elkezdtünk nevetni. Szegény fiúk először nevetettek, majd szomorú fejet vágtak. Levettem a szemüveget, és visszatettem a helyére. Elraktam a maradék fontos dolgomat, majd indulásra készen álltam.
-Akkor... Ég veletek! - nevetett fel Ashton, majd elindultunk. Nemrégiben elköltöztek kicsit messzebbre, így közlekedési járművel kellett mennünk. És mivel Ash-nek már szerencsére megvolt a jogsija, kocsival mentünk. Bő húsz perc múlva már a házuk felhajtóján parkoltunk le. Kiszálltunk mind a ketten, és bementünk a házba. Lauren és Harry valamin épp nagyban vitáztak a nappaliban.
-Hékás! - rakta le a kocsikulcsát kicsit hangosabban, hogy felkeltse magára a figyelmet. - A vitát be lehet fejezni! - ment oda hozzájuk. Végül már csak annyit hallgattam, hogy Ashton is beszállt a csatába. Anne jelent meg hirtelen az előszobában.
-Ani? Szervusz! - jött hozzám mosolyogva egy ölelésre. - Ashton megint megkért, hogy aludj nálunk? - nevetett fel.
-Máskülönben nem tett volna le szokásosan... - nevettem én is. - Remélem nem baj.
-Dehogy baj, édes. Szívesen látunk! Ashton egyszerűen imád téged nagyon, ahogy mi is a másik két gyerekkel! - mosolygott. - Ne tudd meg, képes csak rólad beszélni közös evés közben. Hogy ez történt, az történt... Sokszor kiborító tud lenni.
-Nekünk meg rólatok képes egész nap beszélni. - nevettem. - Amúgy... Most jelenleg min veszekednek?
-Utolsó spagetti adag... - kuncogott. Kikerekedett szemmel figyeltem.
-Akkor teljesen jogos a vita! És értem, miért nem jött vissza egyhamar.
-Nem vagy éhes? - vonszolt a konyhába.
-Csak egy picit, de túl élem! - nevettem fel. Közelebb hajolt hozzám, és visszavett a hangerőből.
-Neked adom az utolsó adagot, és majd azt mondom én ettem meg! - kacsintott.
-Jajj, dehogy, nem kell. Nem akarom megenni előlük, bár csábító az ajánlat! - emeltem fel nevetve a kezemet. - És maximum csak fél adagot tudnék enni.
-Kérlek... akkor csak a felét. Legyen ez a jutalmad a kiváló vizsgádért, és az eddigi rossz dolgokért. - szedte ki az ételt.
-Hát... köszönöm... egy istennő vagy a spagetti készítésében! - fogtam hozzá az ételhez. Eközben ő leült velem szemben.
-Kicsit gonosz leszek velük szemben... de mivel nem teljesítették az én kérésemet, miszerint pakoljanak már ki és el a dobozokból, megeszem a másik felét. - nevetett fel halkan. Miután megettük, nekiálltam elmosni a tányérokat. Természetesen nem engedte, de én elszerettem volna. Végül nagy nehezen rám hagyta, és elmosogathattam.
-Így is rengeteget teszel ezért a három aranyos Irwin-ért... pihenj le! - ültettem vissza az asztalhoz. Ekkor a három emlegetett szamár rontott be a konyhába, egymást folyton hátra rántva.
-Sajnálom gyerekek! - állt fel Anne. - Elfogyott a spagetti. - mind a hárman megtorpantak.
-Ugye ez most csak egy rossz vicc?! - csattantak fel egyszerre.
-Megettük... bocsi! - nevettem fel.
Lesokkoltan néztek hol Anne-ra, hol rám.
-Ani! Legalább velem szemben nem tetted volna, vagy hagytál volna! - fogta a fejét szomorúan Ash.
-Fél-fél adagot ettünk. Ani éhes volt, én is, és jogosan tettük, mivel nem teljesítettétek a kérésemet! - fonta össze a karját maga előtt.
-De nála nem jogos! - mutogattak rám kétségbeesetten.
-Kapjuk el! - kiáltotta nevetve Ash, majd megindultak felém. Nevetve elmenekültem előlük. Miközben futottam, búvóhelyet kerestem. Végül a fal és a fotel közötti helyen feküdtem hasra. Jó pár percig csak kerestek, majd végül minden nyugis lett. Legalábbis azt hittem. Hirtelen két kéz ragadta meg a bokámat, és kihúzott a helyemről, majd egy erős kar felemelt, és a vállára dobva indult fel velem.
-Szerencséd, hogy én találtam rád! - nevetett Ash. Fölérve a szobájába, rádobott az ágyára és ráült a csípőmre óvatosan, így a menekelülésemet megakadályozta.
-Tudod jól mit érdemel az, aki megeszi előlünk a spagettit! - emelte fel mind a két kezét.
-Kímélj meg légyszi! - próbáltam kiszabadulni nevetve. Ekkor elkezdte csikizni az oldalamat, én meg nem győztem abbahagyni a nevetést. Pár perc múlva végre elengedett, és leszállt rólam.
-Nagy köcsög vagy! - ültem fel nevetve. - Miattad fáj az oldalam.
-Mondanám hogy adnék rá puszit, de igen félreérthetőn nézne ki. - nevetett.
-Tizenkilenc éves nagy gyerek. - csíptem meg a nevetéstől vigyorgós arcát. - Soha ne változzatok meg rossz irányba.
-Ezt hogy érted? - billentette oldalra a fejét.
-Úgy, hogy ne legyetek komor "robotok". Azt nem mondom, hogy komolyak se legyetek, de ne állandóan. Tehát maradjatok ilyen vidámak.
-Amíg te velünk vagy, mi azok leszünk! - vont magához egy szoros ölelésre. Én pedig mosolyogva fúrtam a nyakába a fejem. Egyre inkább szorosabban ölelt, majd meleg folyadékot éreztem legördülni a vállamon. Felnéztem Ashton-ra. A szeme meg volt telve könnyekkel.
-Ash... mi... mi a gond? - néztem értetlenül a könnyes szemeit.
-Utálom magam... - nyögte ki elhalt hangon. - Soha ne hagyj el... kérlek... kérlek... Ne hagyj magamra... Szükségem van rád...
Most én voltam az, aki szorosabban ölelte magához a másikat.
-Soha nem hagylak el... és mégis mi történt, hogy utálod magad? - simogattam borzas haját.
-Akárhányszor csak rád nézek... mindig eszembe jut az az eset, mikor Harry súlyos beteg volt. És ahogy leszartalak konkrétan, csak magamra gondoltam. Megijesztettelek, ráadásul letámadtalak. És te mégis megmentetted az öcsémet. Akkor azt hittem utálni fogsz az életem végéig, amiért ezt tettem... És valószínűleg miattam is ejtettél magadon kárt... mindig velem van a baj... apám is tuti ezért hagyta el anyámat... ráadásul soha nem tudtalak megvédeni egy bajtól sem... soha nem leszek normális tisztességes ember... csak az, aki miatt bajok vannak! - hadarta az egészet, a végére már zokogva. Nem győztem szorosan ölelni, és nyugtatni.
-Ssh... Ez hazugság! Csak ezt gondolod, pedig a többsége pont ellenkező. Hogy apád elhagyott titeket, az egy oltári nagy hiba volt számára. Nem tudja, hogy mit veszített. Egy olyan nőt veszített, aki tiszteletre méltó. És három csodás, tehetséges gyereket is elveszített, köztük főleg téged. Igen is jó ember vagy! Neked is megvannak a hibáid, mint ahogy mindenki másnak. És soha, de soha az életben nem lennék képes utálni téged. Hogy megijedtem? Az tény és való, mivel nem azt az énedet ismertem. De teljesen jogos volt. Nagyon fontos vagy te is számomra, és nagyon szeretlek! Ezt soha ne felejtsd el. És a mai nap során már Calum-nak ezt elmondtam, de neked is elmondom. Büszke vagyok rátok. Büszke vagyok rád. Mert erős vagy!
-Dehogy vagyok erős... - engedett el szipogva. - Itt bőgök, mint egy kisgyerek.
-Az embernek jól esik időnként, ha kiadja magából a gondját könny formájában... És az nem baj ha érzékeny vagy. Sok lánynak ez bejön, mivel aranyosnak tartják. De ha már túlzottan olyan egy fiú az visszataszító. De te az első fajtába tartozol. És biztos vagyok benne, hogy egy lány nagyon szerencsés lesz, hogy veled lehet.
Letörölte a maradék könnyeit, majd elmosolyodott. - Na ez a beszéd! - mosolyodtam el én is. - Rég óta tartogatod?
-Elég rég óta... - nevetett fel, majd ismét kibuggyant a szeméből néhány könnycsepp. Megsimítottam az arcát ezzel letörölve a könnyeit.
-Sajnálom, hogy ezt így rád zúdítottam... - sóhajtott fel miközben elhajolt a kezemtől, és elfordult.
-Viccelsz? Bármikor meghallgatlak. Ha kell, éjszaka közepén is felkelthetsz. - kúsztam közelebb hozzá, és a hasánál foga öleltem át, miközben a hátára hajtottam a fejem. Sokáig csak csendben, mozdulatlanul ültünk így, majd megéreztem a kezét a kezemen. Utána nagyjából csak egy percig voltunk így, és lehámozta a kezem magáról.
-Elmegyek fürdeni... - vonult be a fürdőbe.

***

-Visszakaphatom a boldog Ashy-t? - másztam be mellé az ágyba. Nem válaszolt. A fal felé fordulva feküdt csak. Gondoltam már alszik. Halkan felsóhajtottam, és lekapcsoltam a villanyt. Fáradt voltam, de csak forgolódtam az ágyban. Nem jött álom a szememre. Féltem átölelni Ash-t. Attól tartottam, megint leszedi magáról a kezemet. Bár akkor fürdeni ment, de akkor csak megkért volna hogy had menjen. Felültem, és csak bámultam kifelé az ablakon. Akaratlanul követtem a hold fényének világítását, ami Ash-t éri. Ugyan úgy fekszik. Időnként látszik, hogy a hátán az izmok megrándulnak. Mielőtt kimászhattam volna az ágyból, felém fordult.
-Miért nem alszol? - suttogta álmoskásan.
-Nem tudok. - rántottam meg a vállam. Felült és közelebb csúszott hozzám, s a derekamnál átkarolt.
-Mi bánt? Valami foglalkoztat?
-Nem boldog a boldog Ash... -sóhajtottam. Halkan hallatott egy "oh"-t.
-De boldog. Volt egy kis kiborulása, de kiadta magából, és már minden rendben. - tette az állát a vállamra.
-Biztos? - fordultam felé. Elmosolyodott, amit nem látnék ha nem világítana rá a hold.
-Teljesen. És köszönöm, hogy vígasztaltál. - feküdt vissza, engem pedig magával húzott. Végül a fejem a meztelen mellkasán pihent, és tisztán ki tudtam venni a szíve dobbanását, ami hatalmasakat dobbantott.
-Nagyon szeretlek. És ezt nem tudom elégszer mondani. - suttogta.
-Én is. - dünnyögtem az orrom alatt.
-Emlékszel, mikor az előzenekari turnén voltunk, és hogy te altattál el? - hallottam a hangján ahogy elmosolyodik.
-Már hogy ne emlékeznék. Egyik legjobb pillanat volt. - néztem fel rá. - Miért?
-Talán így segíteni tudok elaludni... - kezdte simogatni a fejem gyengéden. Épp hogy csak egy-egy tincset tűrt el mindig. Valóban segített. Egyre inkább csak álmosabb lettem a gyengédsége alatt. Még mielőtt elaludhattam volna, egy apró puszit éreztem meg a fejemen. Ezért szerettem őket annyira. Szerettük egymást. Persze barátilag. De a lényeg: Kölcsönösen mutattuk ezt ki egymásnak, és hát tudjuk, ez minden embernek melegséggel tölti el a szívét.