Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

22.

-Szép kis beteg csoport... - nevettem fel, amint megérkeztem az utolsó gyógyteával.
-Nem tehetünk róla, na! - vágott szomorú fejet Calum.
-Miattatok visszaestem... - vágta a fiúkhoz a taknyos zsebkendőjét.
-Fúj ez undorító! - dobta arrébb Ashton.
-Jesszus, mint a gyerekek! - fogtam a darabot, és kidobtam.
-Viselj valami kendőt, mert el fogod kapni tőlünk... - suttogta Mikey. Szegénynek a torkára is ráment ez a dolog, így alig bír beszélni.
-Nem fogom elkapni, ne aggódj. - mosolyogtam rá.
-Helló betegbanda! - jött be nevetve Liz. - Mi a helyzet?
-Szarul vagyunk. Mi lenne? - tüsszögött Luke.
-Azt hallom. Kórusban tüsszögtök, és köhögtök. Tényleg jó kórus vagytok. - kacsintott, majd kuncogva eltűnt ismét. Belőlem meg kitört egy hatalmas nevetés. Mire felnéztem a fiúkra, mind ugyanazzal a szúrós tekintettel néztek rám.
-Most ne mondjátok, hogy nem igaz! - töröltem le nevetve a könnyeimet.

***

-Mondtam vagy nem mondtam, hogy nem fogom elkapni? - pöcköltem meg mindegyik orrát egytől-egyig. Mikor Luke-hoz értem, elkapta a karomat, és egy "enyhe" célzást adott az ígéretemről. Pillanatokon belül eltűnt a vigyor az arcomról.
-Ani szeretne... mondani valamit. - sóhajtott Luke, és biccentett feléjük. Ránéztem a többiekre, akik kíváncsian méregettek.
-Nem tudom, hogy közöljem ezt... - suttogtam. - Két nappal ezelőtt, mikor elkezdődött Luke-nál ez a betegség, felfedezett valamit rólam... hogy kárt teszek magamban. - itt felszaladt a homlokuk közepéig a szemöldökük.
-Tessék? Ezt... most jól értettem? - állt fel Ash. Valójában tőle tartottam a legjobban. Összeszorítottam a szemem, és bólintottam.
-És valójában semmi féle "baleset" nem történt. Mind csak az én tettem volt. Mielőtt végig kérdezgetnétek azokat, amiket Luke, elmondom, hogy csak azért nem mondtam el, mert nem akartalak titeket ebbe beleavatni. Amúgy se tudnátok segíteni.
Ashton megindult felém. Pillanatokon átszelte a köztünk lévő távolságot. Még arra sem volt időm, hogy pislogjak. Mielőtt hátrébb léphettem volna egy picivel is, megragadta az egyik karomat, és leszedte a rajta lévő karkötőket. Elfordítottam a fejem. Nem lettem volna képes végignézni az elszörnyedt képét.
-Jézusom... - suttogta remegő hangon. - Te...
-Én szörnyeteg! Tudom! Vágd csak hozzám. Végülis... Ezek majdnem mind a szavak hatása voltak.
Finom ujjakat éreztem végig húzni a karomon, majd két erős kart átfonódni körülöttem.
-Soha nem tekintenénk szörnyetegnek. Soha. De ezt abba kell hagynod... - nézett komolyan a szemembe. - Megígéred?
-Megígérem, többé nem csinálok ilyet... - fogadtam meg.

***

-Na tessék, átmentél a vizsgán! - nevetve ölelt magához Luke, miután megnéztük az eredményeket. - Mondtam, hogy nem kell stresszelni.
-A tied is szép volt! - veregettem hátba.
-Mindjárt jövök. Itt megvársz? Utána mehetünk. - mosolygott.Miután bólintottam, elindult a szekrényéhez. Ekkor bár vele mentem volna. A suli nagymenői pillanatokon belül körbe álltak engem, és ismét veszélyeztetve éreztem magam. Egyből a kiutat kerestem.
-Nicsak, itt a kis ribanc aki felcsináltatta magát a One Direction göndörkéjével, majd bezáratta őket teljes hazugsággal. Félt hogy már csak egyedül marad szűz... - nevetett fel idegesítő hangon az egyik.
-Nagymenőnek hiszi magát, csak mert ismert... Közben csak egy senkiházi.
-Mi lenne, ha saját ügyeitekkel foglalkoznátok, és nem mások csesztetésével? - szólalt meg Luke mögöttünk. Egyből mézes-mázas viselkedésbe váltottak.
-Jajj ugyan már, csak barátkozunk, olyan kis aranyos! - csípte meg erősen az arcom az egyik. Felszisszentem a fájdalom miatt. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat.
-Mennünk kell... - mondta, majd húzott maga után egészen hazáig.
-Jézusom, olyan gyorsan mész, hogy egyszerűen nem tudlak utolérni, és pofára esek! -lihegtem. Halkan felnevetett, majd bementünk. Semmi őrjöngés. Ez szokatlan.
-Hahó! - kiáltottam. Semmi válasz. - Nincs itt senki? - néztem Luke-ra. Hiába, eltűnt mellőlem. Beléptem a nappaliba és ott ültek. Egy ismeretlen sráccal, aki mégis rendkívül ismerős volt nekem. Amint beléptem, az új emberen kívül mindegyik felállt.
-Ani, van itt valaki, aki nagyon meg akar ismerni. Asszem egy nagy rajongód. - kacsintott rám Mikey. Végül a srác is felállt, és odajött hozzám.
-Joel... De többségében Roomie-ként ismernek! - nyújtotta a kezét mosolyogva.
-Roomie? - tátottam el a szám. - Jézusom isteni hangod van! - ráztam vele kezet.
-Szóval ismered. - nevetett Calum. Nem is törődtem vele. Nagynehezen összekapartam magam gondolatban a földről. - Inkább én vagyok a rajongód. - nevettem fel. A nevetésből végül egy hatalmas tüsszögőroham lett.
-Aha! Mi megmondtuk! - húzott Ash a kanapéra, és egyből betakart.
-Na ne már... - sóhajtottam fel. - Igazatok volt... Sajnálom! - néztem nevetve Joel-re. - Ha nem akarsz te is beteg lenni, ne gyere a közelembe.
-Akkor csak írok majd. - kacsintott rám, aminek következtében éreztem, hogy az arcomat ellepi a pír. Calum felállt és kikísérte őt.
-Mégis... honnan... hogyan? Hisz ő európai ugyanúgy! - tértem ismét vissza.
-Majd később mesélünk, de most aludj, minél hamarabb pihend ki a betegséget, amit "nem fogsz elkapni"! - húzott közelebb magához Ash, és az ölelésével is melegített.