Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

38.

-Hogy van az ujjad, te nagy hős? - hallottam a szoba nappalijából Mikey erőteljes, és kissé hangos hangját. Gondolhattam mi volt Cal reakciója és válasza, mert harsány nevetésbe kezdett. Luke halkan morgott egyet mellettem, és egy kicsit mocorgott. Kicsit hátrébb csúsztam és felnéztem az alvó szőkeségre. Annak ellenére, hogy kint hangoskodtak, még mélyen aludt. Hirtelen a kezei egy erős szorításba húztak, így a vége az lett, hogy a fejem a mellkasába volt fúrva, az ajkam pedig a szívénél volt egy kicsit összepréselve. Épp hogy éreztem az apró rezzenéseket, ahogy megdobbant a szíve.
-Ha arra a pontra ahol most a szád van adsz egy puszit, már jól indul sokkal de sokkal a napom. -suttogta a végét elkuncogva.
Halkan felnevettem, és eszembe jutott a történet, amit nagyjából a megismerkedésünk kezdetén mesélt, hogy mikor kicsi volt, Liz mindig arra a helyre adott egy-egy puszit. Bármikor. Ha beteg volt, ha keltette... És mindig is szerette ezt, mert ahogy ő mondta: 'feltöltődik energiával, élettel és szeretettel'. Kérésének megfelelően nyomtam a helyre egy apró puszit majd, ismét ráemeltem a tekintetem.
-Így jobb? - kuncogtam. Szemei még mindig csukva voltak, de a szája annál szélesebbre húzódott, majd lassan kinyitotta az egyik szemét rám.
-Teljesen. - mosolygott. - Mióta vagy ébren?
-Fél órája nagyjából...
-És addig itt feküdtél mellettem? - nevetett fel, miközben felült.
-Hát... egyrészt nem akartalak felkelteni amiatt hogy kint hangosak, a te karod meg engem ölelt. - lassan én is felültem, és kissé felé fordultam. Ő is felém fordult. Ahogy láttam nagyon szólásra akarta nyitni a száját, de visszafogta magát. Ezt néhányszor eljátszotta, majd ahogy láttam feladta a saját ellenérveit.
-Álmodtam valamit, ami miatt nagyon kíváncsi lettem... Csak... nem tudom, hogy kérdezzem meg hogy tapintatos legyen...
-Mi az? - húztam fel a szemöldököm értetlenül.
-Megálmodtam, hogy te a szüleiddel vagy... majd hirtelen elveszítetted őket... csak ennyi rémlik, meg a te arcod, mikor ezt a hírt közölted... tudom hogy régi téma, mégis érdekelne... mégis hogy volt ez régebben?
Ráharaptam az ajkamra, majd felsóhajtottam.
-Nem muszáj válaszolnod, rendben? Csak egy kérdés ami érdekelt... - fogta a kezeibe az arcom és maga felé fordította. - Nem kényszerítelek, hogy megkavard az érzelmeidet, sőt nem akarom hogy miattam legyen rossz...
Megráztam a fejem.
-Elmondom. - húztam halvány mosolyra a számat. - Szóval ez úgy volt, hogy adoptáltak olyan két éves koromban... Ugye a régi angol tanárom, és töri tanárom... persze ezt... Mivel nem emlékeztem semmi ilyesmire, teljesen elhittem hogy ők a valódi szüleim. Egyetlen egy dolgot furcsáltam, hogy más volt a nevem, mint egy rendes magyar emberé. Mikor megtudtam, hogy adoptáltak, ki voltam akadva teljesen... egy hétig nem voltam hajlandó beszélni velük, pedig sokszor próbáltak kicsalni a szobámból... - nevettem el magam. Felnéztem Luke-ra, aki csak alig vigyorgott. - És hát mint minden kisgyereknél aki kíváncsi, és megakar tudni mindent, az utána kérdez a felnőtteknél. Így volt ez nálam is. Megakartam ismerni az eredeti szüleim, rokonaim lakhelyem... de ezt... lehetetlen volt megvalósítani. Anyámat megtudtam, hogy már a szülésbe belehalt, apám pedig beadott az árvaházba, majd öngyilkosságot követett anya halála miatt. Aztán mikor a rokonokat kerestük fel, vagyis a nevelőszüleim, ők egytől egyig elküldték őket, miszerint ők nem akarnak hallani sem rólam. Mert én tehetek mindkét fél haláláról. Szóval ez volt régen.
-Jézusom... Szóval innen kezdődött... az? - bökött a csuklómra a fejével, én pedig azonnal a hátam mögé rejtettem őket.
-Innen... - sóhajtottam, majd ismét egy halvány mosollyal néztem fel rá.
-Sajnálom...
-Ugyan mit? - nevettem fel. - Semmiről nem tehetsz, vagy tehettek. - álltam fel. - Készülődni kéne. Meg próbálni.

***

-Na ez volt aztán a mozgalmas nap! - tette vissza nevetve Cal a gitárt. - Holnap meg indulhatunk is tovább, nagyszerű. Csak ne jöjjön senki belénk.
-Remélhetőleg... - nevetett fel Ash is.
-Húzzunk már vissza, fáj mindenem! - nyafogott Luke.
-Pedig nem te doboltál... - mormolta maga alatt a dobosunk. Miután mindent a helyére raktunk, visszaindultunk a hotelhez. Visszafelé kitérőt tettünk, így egy teljesen más úton haladtunk.
-Azta! - kiáltott fel Mikey az egyik hangszerbolt előtt. Mint valami öt éves, úgy bámult befelé. - Micsoda gitárok...
Felnevettem. Ahogy Calum-ék is. De ez mind elhalt, amikor egy kisgyerek kiment az út közepére, és a szembe jövő kocsi pedig kikerülte volna, ha a másik oldalról sem jött volna kocsi, így egyenesen Michael felé vette az irányt. És ahogy láttam mint a kamionosnál, ő sem volt hajlandó fékezni. Nem is tudott volna már. És most is a legutolsó pillanatban rohantam oda hozzá, és rántottam arrébb a fiút a karjánál fogva. Így ahelyett hogy neki nyomódott volna a falnak, én lettem összenyomva Mikey által.
-Bassza meg... - mordult fel, és szinte felpattant. - Jól vagy?
-Miért mindig én kapom ezeket az eséseket? - nevettem fel, miközben lassan feltápászkodtam. - Te jól vagy?
-Már megint ez történt. Nekem ez már egy kicsit gyanús... - rázta a fejét Calum.
-Megmentetted az életem... - motyogta Mikey. Úgy látszik most fogta fel valójában a történteket. Bár én se fogtam föl még teljesen. Egy a biztos. Ahogy Calum mondta, itt valami nem stimmel és nekem is gyanús kezdett lenni.