Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

64.

Éles fény világított át a szememen. Pedig kocsiban voltam. Fájdalmasan nyöszörögve nyitottam ki teljesen a szemem. Orvosok újból körülöttem voltak.
-Rendben, felébredt. - ennyit mondott az egyik, majd el is ment a többi orvossal együtt. Mikor feljebb ültem, Ashton-t láttam meg, ahogy a kezét kezelték le. Felém fordította a fejét, és a szemében könnyek csillogtak. Mögötte a többiek, szintén hasonló kinézettel néztek felém. Amint befejezték, mind beléptek a járműbe, és körém gyűltek.
-Most hittük azt, hogy végleg elmész... - motyogta Cal könnyekkel küzdve.
-Te lány... tényleg mindent túl élsz... - simította meg a fejemet Ash szomorúan mosolyogva. De a szeme még így is a boldogságtól csillogott a könnyekkel együtt.
-Sajnáljuk, hogy ez történt... - suttogta Luke.
-De már vége. Nem lesz több ilyen. - bíztatott Mikey. Szélesen elmosolyodtam, miközben végig néztem rajtuk. Igen. Ők voltak az én igazi családom.

***

Ashtonnak igaza volt akkoriban. Még nyolcvan évesen is együtt ültünk, és beszélgettünk az unokáinkat nézve. Habár a létszámunk eggyel csökkent. Calum már régebben eltávozott közülünk. Mind ezt a cigaretta miatt. De ő mindig is jó testvér volt hozzám amit sosem felejtek el. 
Harry-éket azután az eset után életfogytiglanra ítélték minden emberével együtt. Így a bandájuk feloszlott. Mi sem folytattuk sokáig. De büszkék voltunk arra, amit együtt elértünk. Mind a zenével, mind a kapcsolatainkban.
Túléltünk együtt minden jót, és rosszat. És senki nem bírt elszakítani egymástól.
De a legjobb dolog mégis az: Boldogak vagyunk. Mostmár tényleg végleg mindenki. Habár sose találkozhattam, vagy beszélhettem az igazi rokonaimmal.
De mégis:
A történetünk onnan kezdődött, hogy megkaptam a felkérést arról a bizonyos ausztráliai tanulásról...