Tragikus Életem A Fiúkkal (5sos FF)~BEFEJEZETT~

21.

Pár óra múlva a srácok hazaindultak. Így jó későn sikerült már megint lefeküdnünk. Szegény Luke-nak, már a karjában kellett vinnie. Még az volt a szerencsénk, hogy szombat volt.
-Akkor megkaphatom a matracot? - jöttem ki nyújtózkodva a fürdőből. Luke úgy nézett rám, mintha egy bolond ember lennék.
-Ne szórakozz. Nem alszol a földön! - rántott be az ágyba, és egyből bebugyolált a takaróba.
-De... Aleisha nem fog haragudni?
-Ha féltékeny lesz, az az ő baja... Én megmondtam neki, hogy te a legjobb barátom, és szinte a húgom vagy. És ő is aludt már egy fiú haverjával egy ágyban, szóval még ezt se cáfolhatja meg.
Felsóhajtottam. Mit volt mit tenni, ráhagytam. Lekapcsolta a villanyt, és felém fordult.
-Aludj jól! - mosolygott aranyosan, majd elfeküdt. Motyogtam valami válasz szerűt, és elfordultam. Pillanatokon belül elnyomott az álom.

***
Egy hatalmas tüsszentésre ébredtem fel. Egyből a mellettem fekvő, vagyis inkább ülő szőkeségre kaptam a tekintetem. Újabb hatalmas tüsszentést hallatott. Felültem, és lejjebb kúsztam hozzá.
-Te megfáztál... - a kezemet rátettem a homlokára.-És tűz forró a homlokod is! - azonnal kipattantam az ágyból, be a fürdőbe, hogy egy hideg vizes rongyot hozzak neki. Amint kiértem egyből visszamásztam az ágyba, és leterítettem őt. Ő viszont arrébb kúszott.
-El fogod kapni tőlem... - motyogta, majd ismét tüsszentett.
-Nem fogom. De gyere vissza! - húztam vissza magamhoz. Feje a hasamon pihent. Szinte félig rajtam feküdt. Nyakig ráhúztam a takarót, és az egyik kezemmel átkaroltam a mellkasát, míg a másikkal borogattam a homlokát a ronggyal. Az egész teste megállás nélkül remegett. Prüszkölt, köhögött... sajnáltam. Igen rosszul festett. Jack belépett a szobába, és leült az ágy szélére.
-Ejnye öcsi... - sóhajtott. - Már megint jól elkaptál egy ilyen nyavalyát... Hozok lázcsillapítót. -mosolygott rám, majd eltűnt ismét.
-Utoljára hét évesen kaptam el bármi ilyesmit... - suttogta.
-Jól bírod... - simítottam meg az arcát. - Én ezalatt a tíz év alatt, legalább hússzor kaptam volna el Magyarországon. Meddig tartott?
-Egy-két nap, ha jól emlékszem... és akkor is csak azért, mert fogalmunk nem volt mit kéne tenni.
-De most hogy tudjuk, jobban leszel.
-De cserébe te fogod elkapni..
-És? Akkor elkapom. De most rólad van szó. És nem fogom csak nézni, ahogy szenvedsz.
Itt elhallgatott. Néhány percig csak csendben ültünk, és egyedül a lélegzetvételét lehetett hallani.
-Köszönöm... te vagy a legjobb akit ismerek. És még úgy is foglalkozol velünk, hogy mi...
-Lucas. Ne kezdd megint. Nem ti tehettek róla. Oké... Egy tizenhét éves lány, nem így akarta elveszíteni a szüzességét. De már megtörtént. Ez már megint csak a "mi lett volna ha" történet. Fölöslegesen rágódsz már ezen. Megtörtént, megtörtént. Nem lett baj. Nem örülök, de változtatni nem tudok...
-Ani?
-Igen?
-Te... kárt teszel magadban?
Értetlenül néztem le rá.
-Tessék?
-A karod... - ragadta meg gyengéden. Gondolatban egy hatalmasat csaptam a homlokomra. Elfelejtettem visszavenni a takaró karkötőket. - És ne mondd hogy nem, mert tisztán látszik!
-Hol van már az a lázcsillapító? - suttogtam, közben szugeráltam az ajtót, hátha a kérésemre belép Jack.
-Ani! - ült fel, és megragadta a másik kezemet is. Riadtan vizsgálta hol az egyiket, hol a másikat. -Miért? - suttogta. - Miért nem szóltál? Miért csinálod? Amiatt? Mióta? - legszívesebben visszarántottam volna a karom. - Hazudtál arról a balesetről nekünk? Azt is te csináltad?! - emelte fel egyre inkább a hangját. Megijesztett. Nem mertem ránézni. És ezt ő is megelégelte. Megragadta az államat, és kényszerített hogy ránézzek. A szemében különböző érzelmek csillogtak. - Válaszolj!
-Luke én...
-Te? Igazat mondj, kérlek! Ha idáig a szemünkbe hazudtál!
-Tudod miért nem mondtam el?! Ezért! Már rég óta ezt csinálom! Hogy miért? Mert egész életemben csak rosszat kaptam! Meg akartam halni! De valami mégis visszatartott! Amióta itt vagyok, szinte nem is csináltam. És hogy miért nem szóltam? Miért hazudtam? Nem akartam, hogy belekeveredjetek a szánalmas életembe. Nem akartam, hogy velem foglalkozzatok. Van épp elég más fontos dolog. Sajnálom, hogy nem szóltam. - próbáltam nem üvölteni. Igen erősen kellett ezt, illetve azt tartani, hogy ne bőgjem el magam előtte. Frusztráltan méregetett. Hol az arcom, hol a kezem. Idegesen beletúrt a hajába, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében visszazuhant az ágyra.
-Sajnálom... - suttogta. -Fogalmam sincs mi lelt... egyszerűen csak... felzaklatott ez az egész.- nézett rám ismét. - Mindig is azt hittem, és szerintem nem csak én, hanem a többiek is, hogy az a vidám nevetős lány vagy, mint Ashton... Azt hittem három év után, teljesen ismerlek... figyelj, nagyon szeretlek és...
-Én is nagyon szeretlek titeket! - mosolyogtam halványan. - El fogom mondani a többieknek... Megígérem...
Egy apró mosolyt villantott, és most már nyugodtabban ölelt magához.
-Nem tudod mennyire boldog vagyok, hogy veletek vagyok... - motyogtam a mellkasába.
-Nem tudod mennyire boldogok vagyunk, hogy velünk vagy. - suttogta, miközben a hátamat simogatta. Nem sokáig maradtunk így, mivel előkerült végre a lázcsillapító. Amint bevette, már szinte kigyógyulva aludt vissza ugyanabban a helyzetben, mint mikor borogattam a fejét.