Két erőteljes, ütemes taps és egy "gyerünk" elkiáltása után visszafordultam és a lépcső tetejét figyeltem, várva a többi gólyát. Már 15 perce futnak, ami a napi hosszú szünetük fele. Fel az emeletre, a masik lepcsőn le, majd vissza az emeletre és így tovább. Mindeközben "nyuszi ül a fűbent" énekeltetünk velük, hogy ne legyen olyan sivár az egész. Csak annyira gyűlöltetjük meg magunkat, mint anno a mi végzőseink magukat. - Jönnek! - üvölt le a lépcső melletti korlátra támaszkodva Joshé, mire felemelem a telefonom és elindítom a felvételt. Újból. Szétszórodva állunk a két emelet és a két lépcsőnél. Ilyen az élet. - Hát ez isteni volt! - dől a padra vihogva Boo, a mellette ülő Josh pedig ráborul a hátára és úgy csatlakozik barátjához. Csak egy szokásos hétfő délelőtt. Semmi rossz nincs ebben. - Mélyen tisztelt végzőseink! - csapja le a naplót az igazgató, mire minden elcsendesül és még az osztály hörcsöge is abba hagyja a kerék hajtását meglepettségében. - Azt gondolná az ember, hogy van eszetek! Pár fekvő, esetleg sós víz megitatása.. Na de 27 percen keresztüli kínzás? Maguk megőrültek? Azonnali szülői értekezlet és javasolni fogom a nagyfiú-nagylány büntetést! - néz körbe szigorúan, majd kimegy. - Mi.. Mi az a nagyfiú büntetés? - fordult hátra, vékony hanggal Cameron. Egy nagyot nyeltem és őszintén sajnáltam mindenkit. Az én apám nem jár szülőire. Én a büntetés alól, úgy is mondhatjuk, felmentett vagyok. Idegesen néztünk egymásra, és bár most bántott minket, tudtuk, hogy a következő ilyen sem maradhat el. - Hát ez gáz.. Csak 98%-os lett a dogám. - szörnyülködik Joshé miközben a buszmegálló felé tartunk. Ma kikaptuk a matekot. Száz százalék. De engem ez hidegen hagy, azt mondják az agyam nem e-világi és megszálta a testem egy inteligensebb faj. Nem is értem, hogy maradtak bent az iskolában ilyen feltételezésekkel. - Holnap évi záró felmérés igaz? - kérdezem figyelmen kívűl hagyva a sopánkodását. Ez az ÉZF nállunk, amolyan vizsga, vagy csak hasonlít. Sokan ennél hullottak ki a gimnáziumból. Bemagolhattál te kitünőre mindent egész évben és lehettél kitünő, de ha 90% alá attad vissza a tavalyi anyagot a következő évelején akkor buktad. Nem aggódom miatta, de ha nem kérdezek rá, Ő biztosan elfelejti. - Ne aggódj! A nagyfiú büntetésed allatt biztosan lesz időd tanulni! - vereggettem vállon nevetve, miközben megálltunk a zebránál. Egy grimaszt lövelt felém, majd intett és átment az úttesten. Én pedig tovább sétáltam, majd mikor elértem az épületet, ahol napi szinten megfordulok (a hétvégéket kivéve) megálltam és bementem hatalmas üvegajtón. - Miss. Graham Bonne Journée! - köszönt kedvesen a francia származású edző, én pedig mosollyal az arcomon bólintok. Az öltözőbe lepakoltam és elkezdtem megszabadulni az egyenruhámtól. Méregzöld zakó, újnélküli fekete garbó, fehér ing, méregzöld és fekete-sárga csíkokkal díszített nyakkendő.. Szőrnyű. A fekete rakott szoknyaról ( ami legalabb térd fölött van pár centivel) ne is beszéljünk. Na meg a kényelmetlen, fekete, nejlon harisnya sem életem legjobb darabja, de a szerencse, hogy van térd zokni is. Miután a fekete -szintén kényelmetlen- cípőt is lerángattam magamról felsóhajtottam. Öröm volt megszabadulni ezektől. Belebújtam a melegítőmbe, és mivel a felfogott haj kötelező az iskolában (kizárólag fekete hajgumival), a hajfelfogással nem is kellett vacakolnom. Felvettem a védőfelszerelést és a vívás órám kezdetét is vehette. - Hamarosan kezdődik a szezon! - nyögdécseli talpraállás közben az edző. -Valaki kiáll még Miss Graham ellen? - néz körbe a csoportba, de csak egyöntetű fejrázás zajlik le. Megvontam a vállam és az öltözőbe mentem. Halál nyugodtan lezuhanyoztam, és felvettem a magammal hozott ruhám.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az egyenruhám, az edző ruhám és cipőim a sporttáskámba helyeztem, majd miután a hajam is megvolt felsóhajtottam. Unottan a válamra vettem az iskolatáskám, amibe kitudja milyen könyveket cipeltem épp meg még sok mást, a sporttáskám is megfogtam és a vállamra vettem. Kifelé menet átvágtam a tornatermen és levettem mind a két párbajtőrt a helyéről, ami az enyém. A termet felújítják, így az edzések elmaradnak egy kis ideig. - Sloane Phoebe Graham? - állít meg egy fekete öltönyös, napszemüveges pasas mikor kilépek a friss levegőre. - Ha? - kérdezem nem éppen kúltúrált módon. - Miss Graham? -vonja fel a szemöldökét kissé meglepve. - Ki kérdezi? - hárítok, mielőtt valami állambiztosnak rohhannék neki, hogy szakadjon le rólam. - Az apja alkalmazottja vagyok, azt kéri menjen haza azonnal. Elviszem. - mutat a mögötte álló limuzinra a férfi mire felszalad a szemöldököm. - Mi vagyok én az elnök lánya? Amúgy is, az apám nem keres, pláne nem küld értem senkit! - nézek rá lesajnálóan,majd abban a pillanatban ott is hagyom. A férfi viszont nem tágított. Beült a négykeréken haladó, fekete jármübe és olyan tempóban ment az úton a limuzin, ahogy én sétáltam. Fél óra után megadtam magam és beszáltam. Ha most elrabolnak, akkor meg ez van. Nem sok hasznomat veszik. Mielőt még kiszáltam volna leparkoláskor, dobtam egy sms-t Pablonak.
" Befogtak. Este találkozunk😒😘"
Nehéz esetek.. egyszer nem találtak a buszmegállóba és a rendőrséget hívták. Szóval ezt nem kockáztatom meg mégegyszer. - Phoebe! - hallok egy kegyetlenül ismerős, női hangot amint beteszem a lábam a bejárati ajtón. Stormie. - a név szöget vert a fejembe. Ha ő itt van itt van a többi is. Hát ez nagyszerű! - Úristen - húzom a szám miközben unott, undorodó arccal végignézek a Lynch csemetéken, akikkel töbnyire, számomra ismeretlen lányok foglaltak helyet a kanapén. -Khm.. Merre jártál? - állt meg mellettem apu, aki hogy is mondjam.. Az ovóda, általános iskola, gimnázium és főiskola lúzere volt. Szeretem, de kegyetlen nem tudja irányítani a dolgait, persze a cég az nagyon jól megy neki. Ránéztem és az a tipikus: segíts nekem, és hitesd el velük, hogy jó szülő voltam az elmúlt években képpel bámúlt rám. Felemeltem a kezemben lévő fegyvert és, épphogy az orra előtt pár centivel állítottam meg. - Az iskolában, azután hegedű órán, majd beültem Olasz vizsgagyakorlatra, végül Joshéval elindultam hazafelé, de őt elhagytam és bementem vívás órára. Aztán megszálottan követtet azaz idióta, akit a nyakamra küldtél, és valóban nem sok kellett, hogy beleépítsem a csinos, bár roppant olcsó napszemüvegét a fejébe. Mivel negyed öt van, ezért nem is húznám tovább a magam idejét, mert holnap ÉZF-et írok és még meg kell békélnem az új ünneplő egyenruhámmal is. Jut eszembe! Tifanny! - üvöltök, mire a vörös hajú házvezetőnő már ott is terem és szó nélkül elviszi az edzőtáskámat és annak tartalmát. - Ott tartottam, hogy nagyon szoros a napirendem és bár nem szokásunk ennyit sem beszélni, nagyon örültem. Vár még rám a tanulás, na meg persze szociálódni sosem árt, így az estém is foglalt, nem csak a délutánom nagy része. Még valami! - fordulok vissza a lépcső elejéről, csodálkozó apám felé, aki biztos azon töri a fejét a lánya mikor csinált ennyi mindent egyszerre. - Holnap ne küld értem ezt a bájgúnárt, mert egyenesen a karate edzésemre viszem majd és megismertetem vele az efféle harcművészetet! - mosolygok kedvesen, majd megfordulok és ott is hagyok mindenkit. Stormie és apám pelenkás koruk óta ismerik egymást, általános iskolában kerültek csak külön, de akkor is legjobb barátok maradtak, sőt apám mutatta be Markot Stormienak. Az élete egyszerű volt és.. és semmilyen. Nem ráz meg a jelenlétük mindaddig, amíg távol maradnak. Ha a magán területemet sértik, biztos nem járnak majd jól.
