Sloane szemszöge:
Letettem a táskám a padra és leültem, miközben elindítottam a hívást. Mint minden év elején most is reményekkel tele nyomom le a zöld gombot a bátyám neve mellett. Tavaly diplomázott és Svédországban maradt, mint tanár. Azt ígérte hazajön, de én nem hiszek az ígéretekben és jól is tettem. Ismét hagyom, hogy megszólaljon a hangposta majd se szó, se beszéd kinyomom. Szánalmasnak érzem magam, amiért minden évben próbálkozom. Teljesen értelmetlenül.
- Bocs, hogy késtem. - vágódik le mellém kiöltözve Marco, mire szemöldökráncolva mérem végig. Csak legyint, majd elkezdi lerángatni magáról a nyakkendőt. - Vizsgám volt. - nyögi be mire bólintok.
- Hogy ment a nyelvi vizsgád törpe? - szorongatja meg a válam Pablo, miután leült mellém. Mindig, mindent megkérdez. Nem zavar, csak eljut az agyamba, hogy nekem van egy bátyám aki.. aki még sincs. Nem szóltam semmit, csak egy marha büszke mosollyal az arcomon a kezébe nyomtam az újabb bizonyítványt. Miután jól megnézték ( beletelt fél órába, ugyanis kicsodálkozták magukat, merthogy nekik nincs ), elraktam.
- Tíz? - kérdezte Marco, miközben feláltam a vállamon a táskámmal és a bérletemmel a kezemben. Jött a buszom. Némán bólintottam, majd elfordultam és néztem, ahogy beáll a busz a helyére.
- Jó napot Kisasszony. - áll meg előttem az egyik házvezetőnő, amint belépek az ajtón. - A ruháját már kikészítettem a szobájába. - bólint, majd elsiet. Ruhám? Mi a francról hadovál itt nekem? Megigazítom a táskát a vállamon, majd felsietek a szobába. A Lynch család gyermekei már megint a nappaliban ültek. Ezeknek tényleg nincs jobb dolguk? Volt ennél nagyobb problémám is. Egy habos, rózsaszín ruha díszelgett az ágyamon. Nincs szülinapom, apa semmit nem tud az iskolámról, kizárt, hogy vizsga ajándék lenne. Akkor meg mit keres itt? Mégcsak nem is az én ízlésem. Letettem a táskám az ágyamra, majd megragadtam a szoknya alját és lesiettem vele. Viszont egyvalami elvonta a figyelmem amikor leértem, vagyis inkább valaki. Ryland tette le épp a táskáját a kanapé szabad részére, fancsali képpel.
- Na mivan? Megfejelét egy joghurtos tálat? - vigyorgok rá, egyik kezem a csípőmre téve. Amikor megszólaltam többen felém néztek, de én csak Ry-t bámúltam önelégült képpel.
- Ismered őket? Azt a langalétát meg a páva haverját! - lép felém dühösen, hajában beleszáradt joghurtal. Az élet kegyetlen. Megesik az ilyen egy gimnáziumban. Éppen ezért büszkén bólintottam, imádom azt a két hülyét. - Ha legközelebb összefutok velük elkapom mind a kettőt! - szorul ökölbe a keze, mire lesajnálóan felnevetek. - Egész vidám vagy ahhoz képest, hogy ma vizsgáztál.
- Vizsga? - kérdezte Rocky, és tipikusan aggódva nézett rám.
- Olyan naiv az egész család. Hogy ne tettem volna le azt a nyomorult Német vizsgát? - forgatom a szemem, és természetesen németül mondom az egész mondandóm.
- Nem is tudtam, hogy tudsz németül! - teszi a kezét a vállamra mosolyogva Stormie miközben megáll mellettem.
-Meg spanyolul, oroszul, japánul és még tudja fene hogy! Mert a 12. Nyelvi / D osztály maga az istenség! - néz rám felháborodottan Ryland, majd megragadja a táskáját és felsiet az emeletre. Hát.. ha úgy vesszük igen. Az igazgató büszkeségei.
- Stormie. Elmondanád mi ez? - emelem fel a ruhadarabot, kicsit sem kegyes módon.
- Remélem tetszik. Csak neked! Még a turné allatt vettem neked, Párizsban. Megláttam és azonnal eszembe jutott a mi kis balettozó hercegnőnk! - simít végig az arcomon mosolyogva. Hát ez gáz. Sose balettoztam. Magamtól kezdtem el otthon, amikor senki nem látta, és valóban jól ment. De annak több éve végeszakadt.
- Ezt most visszaadom. - nyújtom felé, még nyugodt stílusban.
- Ma este muszáj lesz valamit felvenned apád vacsorájánál. - néz rám értetlenül. Mivan? Vacsora? Muszáj? Nekem? Hagyjuk már, ez valami vicc lesz.
- Mert? - röhögök fel.
- Mert te is velünk jösz! Ennyi támogatást igazán megérdemel apád! - néz rám,és mintha én lennék a hibás. De miben? Miért? Egyátalán mit gondol? Itt van és én arra koszálok amerre Ő mondja? De a legviccesebb akkor is az amit mondott, 'megérdemel'. Hát ez elképesztő! Olyannyira, hogy akaratlanul is felnevettem.
- Stormie.. - néztem rá lesajnáló mosollyal. Érdekel is engem, hogy kivel beszélek épp. - Ehhez a ruhához én már felnőt vagyok. - kezdtem az első problémámmal, miközben megfogtam a ruhát és felemeltem, hogy jól lássa mit is hozott nekem. Ezúttal viszont én kaptam egy "deédes, azt hiszi felnőtt" pillantást.
- Jaj, Phoebe még csak 18 vagy. Messze van még az a felnőtt kor! Egyébkénnt csináltam olyan rózsaszín kis muffint, amit annyira szeretsz! - újságolja mosolyogva és kisiet a konyhába.
- Beszarás! - rázom a fejem hitetlenkedve. Nem vagyok felnőtt. Na nem. Ezt nem a kór dönti el, hanem a gondolkodás, hogy egy ember mennyire érett fejben! Teljesen elvannak tévedve.
- Na! Nagyon édes leszel ebben a rózsaszín, habos ruhában! -ál mellém mosolyogva Rocky, mire felszalad a szemöldököm. Szerintem, ha nem lenne akadály a homlokom, akkor tuti a plafon magasságába lenne. - Úgy mint régen! Emlékszel arra a ruhára amit annyira szerettél? - karolta át a válam mosolyogva. Úgy érzem nem vesznek komolyan. Nem érdekli őket, hogy már semmi nem ugyanaz. Minden annyira megváltozott.. Köztük én is.
- Vedd el innen a kezed. Most. - suttogom idegesen, mire kissé értetlenül de elveszi a kezét. - Jólvan! -fordulok az engem néző társaság felé bólintva, úgyérzem eddig értettek. - A kicsi, édes Phoebe halott. Világos? Épp anyira amennyira az anyja! Úgyhogy ellehet felejteni, ne keressétek ,mert nincs! Négy rohadt év és ti idetoljátok a képeteket, és nem tudom miért de oké. Viszont ne higyjétek, hogy én, aki itt él fogok alkalmazkodom majd hozzátok! Elvagytok tévedve! Felőlem ülhettek itt a seggeteken egész nap, dehogy nem lesz közös programunk az is biztos! Mit képzeltek? Attól mert ezren sikítoznak utánatok az utcán, akkor majd ebben a házban is mindenki megőrül? Hah. Vicc! Vicc az egész, és ti magatok is! Na jól figyeljetek! Egyszer fogom elmondani.. - kezdtem volna a mondandóm húzós és több kevésbé megválogatott szavakkal körbefont részét, amikor Stormie krákogva állt meg mellettem. Fogalmam sincs mennyit hallot a mondandómból, de azt biztosan, hogy viccnek neveztem a gyerekeit. Az élet totálisan ellenem dolgozik.
- A szobádba. Most! - néz rám teljesen komoly és dühös arckifejezéssel. Évek óta senki nem küldött a szobámba. Ez pedig nevetésre késztetett. A hátam mögé ejtettem a ruhát, majd teljes jókedvel fordultam meg és hagytam ott őket, természetesen sikerült alaposan megtaposnom a pink darabot.
- Gond van? - hallom meg apu hangját lentről így megtorpanok az emeleten és kíváncsian hallgatózom, hogy Stormie mit hord össze rólam.
- Egyszerűen pofátlan! Neveletlen és.. - kezdte és csak sorolta és sorolta.
- Csaknem hallgatózunk? - szólalt meg mögöttem valaki halkan, mire megperdültem a tengelyem körül és Ryland mesztelen mellkasával találtam magam szembe. Egy pár másodperc erelyéig elgondolkodtam, hogy le nézzek vagy fel. Nem kell kertelni, jól néz ki. Viszont nem az esetem.
- Mit akarsz? - nézek fel rá gorombán, mire sokatmondóan felnevet.
- Az emelt osztályba járni. De ahhoz, hogy átvegyenek hoznom kell az ötös matek átlagot egészen Novemberig, azután egy 100%-os vizsgát tennem. Szóval? - vonja fel a szemöldökét, én pedig összeráncolom a sajátom. Fogalmam sincs mit akar. - Cserébe nem árullak be, hogy az ablakod melletti fán mászol ki maeste.
- Okos. - bólintok elismerően. Ezekszerint korepetálhatom matematikából. Remek. Ezzel le is rendeztük.
