Sloane szemszöge:
Elég sokan megnéztek, ahogy visszaszáltam a buszra. Hm.. lehet, hogy már rólam is van körözési plakát? Mindegy! A lényeg, hogy a délután hamar elment, mert ebéd közben elsősökkel ültem, akik megintcsak nem kommunikáltak velem, az utána két meglátogatott nevezetességnél pedig fejben nem is voltam ott.. rettentően sokat agyaltam, és volt, hogy megálltam valamit megnézni, annak bámulása közben gondolkoztam. Ezúttal nem Mikeon, hanem Edisonon, meg a helyzetünkön, amibe keveredtünk. A világ legnagyobb szerencsétlenjei vagyunk. Ezt nem vitathatom. Csak el nem tudom képzelni, hogy miként kerülünk ki ebből az őrületből.
- Köszönöm - erőltettem egy kis mosolyt az arcomra, amikor a kezembe kaptam a szobám kulcsát. Fáradtan és utolsóként baktattam a lépcső felé. Ahogy felfelé lépkedtem a lépcsőfokokon minden egyes lépésnél eszembejutott egy problémám. Hát.. van egy pár belőlük az biztos. De nem is tudom melyik a legroszabb mind közül.
- Sloane! - kiabált valaki, mire elfordítottam a kulcsot a zárban, majd oldalra néztem. Az a szőke lány közelített felém bőröndökkel, amelyik a hármas csapatban, a vörössel és a feketével van. Bevallom.. megfordult a fejemben, hogy beszaladok és ne kelljen vele törődnöm, de ennyire nem vagyok szemét. - Egy percet sem bírok azzal az okoskodó Kendy-vel. Állandóan a tanulás meg a fene tudja miről zagyvál itt össze nekem. Egy biztos.. Elég! Kérlek, lehetek veled egy szobában? - kérdezi könyörgő arccal. Tulajdonképpen nekem is két ágyam van a szobában.. Ha nem fecseg annyit, akkor nem fogom őt kizárni estére az erkélyre.
- Felőlem. - bólintok, majd belököm az ajtót és előre engedem.
- Úristen! Köszönöm! - ugrál örömében majd berongyol a táskáival együtt.
- Nagyon hálás vagyok ezért! - mondja, miután kipakolt és leült az ágyára. Én ez idő allatt az ágyamon fetrengtem és Aymericel beszélgettem. Nem nagy ügy, igy csak megvontam a vállam. - Az a fiú a barátod?
- Ki? - ülök fel értetlenül.
- Hát az amelyik ott volt veled abban a 15 perces szünetben.. - válaszol izgatottan és némi sürgetést is véltem felfedezni a hangjában. - Most békültetek ki? Miattad utazott ennyit? Ez milyen romantikus.. Így volt? - kérdezte izgatottan, nekem pedig a képzeletben a plafonig szaladt a szemöldököm.
- Ne haragudj, de szimplán egy nagyon jó barátom.
- Akkor Kevinnel jársz? Szóval igaz? - kérdezte meglepve.
- Mi? Nem! Miért.. Ahj. Nem járok vele. Ő is egy barát! Rendben? Ennyi. - tiltakozom azonnal, mert már itt az ideje, hogy csendben maradjon. Bár olyan elérhetetlennek és lehetetlennek tűnik a tény, hogy egyszer befogja.
- Nem? Szóval Mike? Ő a barátod igaz? Ezért ismered Melodyt. - pislogás nélkül meredtem a lányra aki a velem szemben ült a másik ágyon. Hát ez egyszerűen nevetséges!
- Nézd! Nekem vannak fiúbarátaim. Nem is kevés, ráadásul egy fiú bátyám is volt.. Számomra megszokott, ahogy viselkednek és haverkodom velük. Kevin, Miken, Edison, Aymeric, Josh, Joshé, Tommy, Boo, Nash és még Cameron is.. Egy barátot jelent! - magyarázom el a neveket elhadarva.
- Nézd.. Az iskola három legmenőbb fiúja lóg veled! Már az első napod óta! Nem lehetséges, hogy legalább az egyik bejön? Nem? Miért nem? Hiszen egyszerűen helyesek! - akad ki miközben én a fejem rázom.
- Sajnálom, de nem. Nem az a lényeg, hogy milyenek. - vonom meg a vállam.
- Hihetetlen vagy! Tudod milyen nehéz velük szóbaállni? - kérdezi teljesen elszomorodva. - Én úgy irigyellek. - rázta a fejét lemondóan. Ha valakit kedvelnek, akkor menjen oda és mondja el.. nekem nagyobb gondom is van annál, mint egy párkapcsolat.
- Beszéljünk komolyan! - töri meg a pár perce tartó csendet, amit épphogy kezdtem élvezni.. - Ryland Michael Lynch helyes, tehetséges és elképsztően édes és udvarias,.. -kezd bele a mondandójába nekem pedig felszalad a szemöldököm és beszólnék valamit, de hagyom hagy folytassa. - Kevin Dylan Connor megint csak helyes, a focicsapat tagja és bár egy kicsikét bamba a srác.. Írtó aranyos, érzékeny és törödő.. - sorolta, amiket már én magam is észrevettem. - Na és Mike Lester Eriksen! Szórakozol velem? Az a srác elképesztő! A haja, a szemei, a hangja.. Azt hallottam a hálószobában sem piskóta. - na azzal tisztában vagyok. Volt szerencsém hozzá tavaly. - Ráadásul hűséges, okos, értelmes és megértő. Összesen egy barátnője volt eddig! Ki az a hülye aki kidobja? Szóval.. ezen dolgok felismerése után.. Kérdezem én! Mi a franc bajod van? Megvesztél? Válasz már egyet! - mondta szinte parancsolva, én pedig egy kicsit megrökönyödve néztem rá.
- Én vagyok az a hülye.. - válaszolok a kérdésére reflexből, amit talán egy kicsit bánok is. Nem is igazán dobtam ki, de ha rajtam kívül nem volt senkije, akkor én leszek az akivel 'szakított'.
- Micsoda? - pislogott rám és bár az előbb le nem lehetett állítani annyit dumált.. Most elakadt a szava.
- Igen. Én. Mike Lester Eriksen és én, Sloane Phoebe Graham együtt voltunk. - mondom ki és jobban fájt, mint gondoltam. A fájdalmas érzés egy ördögi kör volt, mintha gyomron rúgtak volna, aztán egy labda mellkason talált, majd kötél tekeredett volna a nyakam köré és fejbe vágtak egy serpenyővel.. Szörnyen éreztem magam és ezt nem tudtam hova tenni. Talán még nem mondta ki senki ezt úgy hangosan, hogy eljusson az agyamig.
- Hű.. - nyögte ki teljesen lesokkolva. - Te lennél A Lány? - kérdezt, miközben átült mellém az ágyamra.
- Az mégis mit takar? - kérdezem.
- Tudod te hányan próbálkoztak nálla, amikor elkezdett az iskolánkba járni? Onnan jött.. Onnan, ahol az összes tökéletesség ott van. Boston Elite Gimnáziuma.. Mindenki ismer titeket.. A többségeteket. Mindegy. Mike az összeset elutasította, aki bepróbálkozott. Miattad? Miattad. Tudod hányan küldtük a lányt a francba, aki így megtörte? Egy ilyen fiú nem viselkedik így! Hallod? Mit műveltél vele? Miért tetted? - kérdezte.. Nem dühös volt. Csupán értetlen, kíváncsi és válaszokat akart. Pont mint én.
- Nem búcsúzhattunk el.. - motyogtam magamelé. Bár tudnám mi történt valójában. Akkor most nem kellene mindkettőnknek itt ülnünk teljes értetlenséggel.
- Mi? Én ezt nem értem! Mégis miért szakítottatok? - sürgetett, kérdésekkel dobálózva.
- Szakítottunk? - kérdezem eltünődve. A rohadék.. Nem is szakítottunk! Vagy igen? - Kérdezzük meg. - állok fel, majd minden mindegy alapon elindultam ki a szobából és hallottam, ahogy a szőkeség utánam szalad. Hatalmas léptekkel igyekezdtem a fiúk szobája felé, majd további gondolkodás nélkül nyitottam be a szobába..nem haltam bele a látványba. Kevin az agyon feküdt egy száll alsóban, Mike pedig épp a szobán kellt át egy törülközővel a derekán, szanaszét álló, vizes hajjal, csakhát megtorpant, amikor beléltem.. vagyis beléptünk, mert jött utánam tovább a szőke, de ő meghárált.
- Azt hiszem ez nem az én terepem.. - mondta, majd elkezdett hátrálni. Én viszont azonnal Mikehoz indultam és meg sem álltam, amíg teljesen oda nem értem. Ilyesztően közel mentem, alig hagyva közöttünk pár milimétert és úgy néztem a szemébe. Egy percre megcsillant az övében a felismerés és az ijedtség. Nem baj. Ez már kijárt.
- Egyszer kérdezem meg! Úgyhogy jól figyelj rám Eriksen! - mondom fenyegető hangnemben, a vezetékneve hallatán pedig kissé felszaladt a szemöldöke. Vártam pár másodpercnyi hatás szünetet.. talán filóztam, hogy jól-e cselekszem, de végül kinyögtem. - Szakítottunk? - kérdezem ezúttal teljesen más stílusban. Feladni készültem, szinte beleroskadtam a ténybe, hogy Ő az. Itt áll teljes életnagyságban.. pedig nem így kéne lennie.
- Kevin. Adnál nekünk pár percet négyszemközt?
