Sloane szemszöge:
Keresztbetett karral álltam a pultnak támaszkodva, és kifejezéstelen arccal halgattam, ahogy Stormie arról beszél, hogy a tányérom én is eltudom mosni vacsora után. Igen. Valóban eltudom, de akkor minek fizetjük az alkalmazottakat? Az isten szerelmére! A többiek meg csak ülnek és néznek. Ez a keddi nap nem az én napom, Joshé berágott rám, amiért feltörtem a telefonját, Cameront én kerülöm tegnap óta. Nem tetszett az a hangnem, amit nekem szánt és maga a megnyilvánulása sem. Naomi pedig állandóan a telefonját nyomja. Miután hazaértem és tanultam reméltem, hogy itthon viszont engem kerülnek majd. Tévedés. Lejöttem egy pohár vízért a konyhába és egy fejfájás csillapítóér, de minden amit kaptam az mégtöbb fejfájás. Ráadásul velük kell vacsoráznom. Látott már ilyet az ember?
- Nem fogok leülni közétek, ma mással vacsorázom. -kamuzok. Igazából Marcoval és Cocoval pizzáznék. Ami nem igazán számít normális kajának.. Meg nem is kell tudniuk, hogy én mit csinálok és kivel.
-Rendben. Amennyiben elmondod kivel, meddig és hol. Mehetsz. - áll meg mellettem Stormie. Annyira nem tudom őt megérteni.
- Inkább kikkel, sokkal inkáb mikortól, és semmi köze senkinek a tartózkodási helyemhez. Ismerem Bostont, tudom hol ugrik nekem egy kutya vagy egy részeg, tisztába vagyok vele, hogy hol milyen a forgalom, nem fognak kocsik elütni és már így is sokkal többett mondtam, mint amennyi magyarázattal tartozom. Még valami! - fordulok vissza a konyhaajtóból. Stormie arcán már ott tükröződött a "megint nem az lesz, amit ő akar" arckifejezés. - Nem vagyok már kislány. - ezzel otthagytam az egész csapatot. Elegem van abból, hogy beleüti az orrát mindenbe. Nincs bajom Stormieval, de az én életem az én életem.
- Nem igaz, hogy mi itt ülünk két oriás húsimádó pizzával, te pedig salátát tömsz magadba. - rázza a fejét lemondóan Coco. A kajálda egyik sarkába foglaltunk helyet. Ahogy álltalában mindig.
- Csak kostóld meg egyszer! Nagyon finom! - nyaggattam az egésséges életmóddal.
- Na jól van. Beszéljünk inkább arról, hogy mi a helyzet otthon. Kinyírtad már valamelyiket? - vigyorgott Marco.
- Én még nem. De Lucifer már majdnem. Sőt. Két embert már megkarmolt. - büszkélkedtem az én cicámmal. Igazából ezért Coco a hibás. Ahányszor nállunk járt mindig szadizta Lucifert és azóta minden ismeretlennel így viselkedik. Meg persze volt ellenszenv amit átvett tőlem.
*****
Fáradtan dobtam le a telefonom az ágyamra miután bemásztam az erkélyen.
- Beszélhetnénk egy percre? -kérdezte Rocky, mire ijedten megfordultam. Ott állt a nyitott ajtóban. Nyitva hagytam? A fenébe, mindegy.
- Nem akarod végre feladni? Rocky.. Elég. Nem vagyok kíváncsi semmire és senkire. Közületek nem. Egy hét.. Már szörnyen unlak titeket és a papolásotokat! Te nem vagy és soha nem is leszel a bátyám! Elment, magasról tesz rám! Te is tedd ezt és ne akarj a háziban segíteni se semmi más! Mert évek óta nem érdekellek titetek! Az anyád pedig baromira nem az enyém! Ne akarjon parancsolgatni! Mark legalább nem szól bele semmibe, az egyetlen értelmes közületek. Fogd fel, hogy veled ellentétben, nekem nincs családom. Viszont van egy megszokott napirendem, amibe ti nem tartoztok bele. Nem érzed a helyzet súlyát? Nem gondolod, hogy a hirtelen megjelenésetek abszolút pofátlanság volt? Idejönni csak úgy.. És még a barátnőiteket is idehurcoltátok. Gyorsan találjátok ki mit kerestek itt, aztán húzzatok is el. Mert ha egy sztárnak szabadideje van, az biztosn nem Bostonban tőlti. - mondom, majd ismét hátralököm és becsapom az ajtót az orra előtt.
*****
Kihúztam a folyosó falára akasztott egyik kardot, amit a vívásnál használok és elindultam vele le.
- Eszebe-se-jusson-hozzám-szólni! -tagolom a mondatom és minden lépésemnél megszólalok. Közben a kard csúcsa egyenesen Ryland két szeme között cikázott. Csak a lépcsőn jött velem szembe de én nem fogom kerülgetni. Amikor már eleget léptettem hátrafele lerántottam a kardot magam mellé és besétáltam a konyhába. - Kuss! - mondom, mikor az asztalnál ülő Rydel köszönni akar, de az arca elé kerülő éles tárgy megakadáhozzá szerencsére. Ha gyűlöl, akkor minek üvöltözik nekem köszönéseket.
- Úristen. - suttogja. Ha ez az egyetlen módja, hogy a reggelem ne menjen pocsékba akkor ez lesz.
- Fegyver van nálla.. -hallom kintről Ry hangját, mire reflexből megfordulok és az ajtón belépő személynek szegezem, aki hátrált egy lépést ezálltal.
- Meg se merj mukkani! - lépek felé. - Leüsz. De úgy, hogy nem jössz nekem! - bökdösök felé, természetesen csak óvatosan. Teljes mértékben jól vagyok, de ha ez kell ahhoz, hogy elijesszem őket.. akkor rendben. Bármit a cél érdekében. Már épp terveztem közelebb lépni hozzá, amikor valaki hátulrol kivette a kezemből a "fegyverem". Dühösen fordúltam hátra és ott állt szembe velem Ross, valószínűleg a konyha másik ajtaján jött be, maga mellet leengedve az éles tárgyat. - Megnepróbáld! - emelem fel a mutatóujjam kimért hangon, de a következő másodpercben már az én arcom előtt ékeskedett az, amivel előbb én hadonáztam. Szép lassan leengedtem a kezem magam mellé és vettem egy mély levegőt. Ő bezzeg felhúzott szemöldökkel és azzal a bizonyos " most nem te nyertél " képpel bámult rám. - Gyökér! -motyogom, mire a kard, amit amúgy baromira nem ilyesmire szokás használni, az állam alá csúszott és kissé megemelte vele.
- Nem értem, amit mondasz ha motyogod! - jegyzi meg semleges hangnemben, pedig nagyon is hallotta amit mondtam, mert láttam az arcán.
- Egy gyökér vagy! - ismétlem most már hangosabban.
-Oh.. szóval én vagyok a gyökér!? Nem is tudom ki nyomkod mások képébe szúró eszközt kora reggel! - néz rám és eléggé idegesnek tűnt.
- Tulajdon képpen most te is azt... -kezdte Rydel.
- Ezzel nem segítesz! - vág a mondandójába Ross, és azt az egyetlen másodpercet kihasználva kicsavartam a kezéből ami az enyém és immáron az ő képébe nyomtam. - Ez a te hibád Rydel. - suttogja, miközben az ujjával megérinti a csúcsát. - Ez hegyes.. - néz rám, miközben egy nagyot nyelve kijelenti a számomra nyílvánvalót.
- Tényleg? - kérdezem ártatlan mosollyal az arcomon. - Pedig ezt használtam kezdőként.. Emlékszem az első órán átszúrtam a próbababa fejét! - nevetek fel, mint egy kislány, aki vicceset lát. Kissé erőltetetten, de talán pont ez volt a lényeg.
- Nem szeretem amikor ilyen vagy. - rázza a fejét. Persze.. A legutolsó emlékeiben a képébe is landolt valami.
" Óvatosan a hátammögé rejtettem a habbal teli muffint és mosolyogva megálltam a Szöszi előtt.
- Ne légy rám dühös.. - lép hozzám közelebb, majd átkarolja a derekam. - Ez tejszínhab? - húzza vissza a kezét és az ujján lévő krémet tanulmányozza. Belenyúlt.
- Az. -bólintok, majd a képébe nyomom az egész süteményt.
- Oke.. haragszol. - mondja, miközben az arcáról kezdi el letörölni a muffint és a krémet. "
Szép és gusztustalan emlékek.
- Mégis meddig játszuk ezt? -kérdezem kiakadva, ugyanis miközben elmerengtem egy picit, kivette a kezemből és újra felém tartotta. A francba. Nekem még iskolába kell mennem. Sőt lehet a buszt is lekéstem. Fogalmam sincs mennyi az idő.
- Fejezd be. - néz rám komolyan.
- Mi van? Mit? - rázom a fejem értetlenül, széttárt karral.
- Menj iskolába, ilyenkor szoktál indulni. Ha hazaértél megbeszéljük. -engedi le a felém tartott kardot én pedig hitetlenkedve megrázom a fejem.
- Veled(!) Én (!) nem beszélek semmit! - mondom, majd kisietek. Méghogy megbeszéljük. Persze.
Ryland szemszöge:
Neki támaszkodtam a pultnak és néztem, ahogy Ross leteszi a fegyvert, amit nemrég a képem előtt lóbáltak.
- Mit akarsz vele megbeszélni? - néz rá Riker értetlenül.
- Én? Semmit. Majd anyu lerendezi. - von vállat. Abból megint nem lesz semmi, mert Sloane olyan magasról tesz arra, hogy anyu mit akar..
- Kizárt! - jelenik meg az ajtóban az említett személy. - Bár ilyen furcsa módon, de hallgat rád..
- Dehogy hallgat! - vág közbe Ross kissé feldúltan. Fogalmam sincs mi baja.
- Ross, beszélned kell vele! Egyszerűen fogalmam sincs mi lehet vele a gond, legalábbis nem vagyok benne biztos..
