Csendben ültem és igazából nem éreztem semmit. Nem voltam dühös, nem akartam senkit kinyírni, tényleg csak arra volt szükségem, hogy valaki őszinte legyen velem. Ha még ilyen fura módon is, de őszinte. Nem volt semmi másra szükségem ezzel kapcsolatban csakhogy megtudjam nagyjából mi is történt és lezárhassam. Volt még néhány információ ami lemaradt, mikor, hol, de nem érdekelt. A miértje meg főleg nem, hiszen már rég vége, aki menni akar azt engedni kell. És Ő ment, én pedig.. Megkésve, de engedem.
- Hogy aludtál? - kérdezte Mike, mikor levánszorogtunk a gépről és megint a földre telepedtünk egy kis körbe.
- Kellemesen. - mosolyogtam rá, majd a mellettem megálló két láb felé fordítottam a fejem, végül felnéztem a tulajdonosára. Kevin volt az. Levágódott közénk, majd letett középre egy papírtálcát, amin kis műanyag kávés poharak voltak.
- Hoztam kávét. - mutatott középre. - Mindenkinek. - jegyezte meg halkan. Felé néztem és vártam, hogy felém forduljon. Ez meg is történt a többiek pedig nekiláttak a kávézásnak. - Nem lehet két bátyád..Vagyis három. - gondolkozott el, miközben enyhén durcásan elmondta mi baja. Én ismét elmosolyodtam és megráztam a fejem, majd jobban magam köré tekertem a plédemet.
- Nem lehet, mert csak egy van. - mondom komolyan. Mire meglepetten és már még jobban megsértve néz rám. - Te. - mondom, mielőtt kitörne a káosz, az arcvonásai pedig megenyhülnek és óvatosan elmosolyodik.
- Na. Most, hogy szent a béke.. Dobjuk össze, milyen kajáink maradtak. Éhen halok. - sóhajt Mike és Ryland egyetértően bólogat. Mindannyian elkezdtük áttúrni a táskáinkat és a végeredmény magáért beszélt. Volt egy fél zacskó chips, három olvadós cukorka, egy megkezdett kakaós csiga és egy csomag rágógumi, ami beszínezi a nyelvet kékre(?).
- Na jó..akkor lássuk. -vett egy mély levegőt Ryland. - Az olvadós cukrokat nem tudjuk igazságosan elosztani, úgyhogy hagyjuk békén őket, a ropit nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én nem enném meg, ahogyan a chipset sem. A kakaós csiga hány napos Mike? - nézett barátjára, miközben azon gondolkozott mit érdemes megenni úgy hogy ne menjen el az étvágyunk.
- Az indulás napján vettem, a repté..
- Akkor ezt hagyjuk is. - vágott közbe, meg sem várva, hogy befejezze a mondandóját Mike.- Ki kér rágógumit? - néz körbe kevésbé lelkesen, mint az elején amikor bólogatott. Csalódottan nyújtottuk a markunk mi is felé és vártuk, hogy kapjunk kaját. Ugyanis a kirándulásra kapott összes pénzünk odaveszett ebben a pár napban. A hazaérkezés pedig még elég messze volt.
A repülőn ezúttal négyen ültünk egymás mellett, én legbelül, mellettem Mike foglalt helyett, a folyosó melletti ülésen Ryland, közöttük pedig Kevin. Mind elaludtunk, és fel sem keltünk amíg el nem kezdett az össze kísérő tanár keltegetni minket, eközben pedig szinte már üres volt a gép.
- Tessék megnyugodni! - szól rá a tanárra Kevin és mivel félig még alszik ezért szinte üvöltve közli, nem épp illedelmes hangnemben.
- Tíz percet kaptok, hogy felébredjetek és leszálljatok! - hagy ott minket, miután kiszabta a feltételeit, mi pedig lassan ébredezni kezdünk.
- Miért kell ilyen hamar ideérnünk? - kérdezte álmosan, a szemét dörzsölgetve Ryland, én pedig félkómásan elkezdtem magamra rángatni a zoknimat. Ugyanis enyhén elkényelmesedtünk itt, plédek, párnák mindenütt a négy ülésen, cipők, zoknik pedig levágva a földre.
- Gyere már! - sürgetjük Kevint, aki nem találta a cipője másik felét sehol és minden áron megakarta keresni.
- De az a kedvenc cipőm! Nem hagyhatom itt! Különben is, nem mehetek haza mezítláb! - akadt ki.
- Majd elmegyünk és veszünk neked egy másikat csak gyere már! - ragadta meg Ryland Kevin pólójának a nyakát és elkezdte kifelé húzni, és meg Mike pedig vittük utánuk a holminkat. Sajnos szegény Kevint egészen a csomag felvevő pultig kellett rángatni, mert addig mindenáron visszaakart menni és csak most adta fel, így a félig alvó Rylandnek nem volt könnyű dolga, a kétségbeesett, nagyon is éber Kevinnel szemben. Míg a csomagjainkra vártunk biztosítottuk róla mezítlábas barátunkat, hogy tényleg elmegyünk cipőt venni neki, majd összeszedtük ami a miénk és elindultunk, hogy végre kiérjünk és kaját szerezzünk, mindegy hogyan de szerezzünk.
- Megmenekültünk! - mondom amikor az áttúrt táskámból kihúzok egy 2 dollárost.
- Oh, Thomas Jefferson, hello! - veszi ki a kezemből Ry és Mike-al elindulnak valami nagyon olcsó, de ehető kaját venni, hogy addig se haljunk éhen amíg várunk arra, hogy értünk jöjjenek.
- Hát vége a nyugalmamnak. - ül le mellém sóhajtva Kevin. - Ott jön az a két boszorkány. - mutat előre, mire én odanézek. Két picike, teljesen egyforma lány sietett felénk. Mind a kettőnek fekete haja volt és porcelánbőre. Nocsak.. Nem is olyan ördögiek, mint ahogy Kevin előadta.
- Keviin! Hoztál nekünk ajándékot? - ugrott az egyik kislány felé, mire felkapta és a kezébe vette, majd az előtte megálló, kezével nyújtózkodó másik kislányt is felkapta, mire az anyukájuk(gondolom) odaért hozzánk. Szerintem az eddig összes itt maradt alsóbb éves lány elolvadt a látványtól.
- Nincs egy kicsit késő ahhoz, hogy ti itt legyetek? - kérdezte őket, és erre egy egyértelmű nem és fejrázás volt a válasz. - Anyu, kell egy új cipő. - lóbálja meg a lábfejét, amin nincs cipő, mire az anyuka felnevet és bólint.
- Jó estét! Sloane vagyok! - lépek oda bemutatkozni és a kezemet nyújtom.
- Lányok! Ő a nővérkétek mostantól, engedélyt adok a nyúzására! - vigyorog és felém biccent a lányok pedig visongani kezdtek.
- Csak barátok vagyunk. - nézek a meglepett anyukára, miközben magyarázkodom. Eközben a lányok még inkább Kevinnel voltak elfoglalva, hogy mit hozott még nekik a nővérkén kívül Rómából.
- Szép estét Mrs. Connor! - érkeznek meg a fiúk a kajavadászatból.
- Akkor megesszük a te részed ha nem gond, téged ezer százalék, hogy vár a kaja a kocsiban. - fog vele kezet Ry, majd Mike is és végül megölel engem és miután összeszedték a cuccát elindultak kifelé. Mi pedig letelepedtünk a padra, hogy megvacsorázzunk. Vagyis a vacsora túlzás erre, ugyanis csak egy tenyér nagyságú pogink volt és mire épphogy szétszedtük három fele, megérkeztek Mike-ért. Gyors elbúcsúzott tőlünk és eléjük sietett. Megértem, az anyja szerintem nincs felkészülve rám, vagy csak nem szívesen engedné a fiát a közelemben. Mindegy, nem is foglalkoztam vele, mert mikor feleszméltem a Mike utáni bambulásból rá kellett jönnöm, hogy Ryland éppen nem túl igazságos módon kezdte el elosztani az imént távozó barátunk meghagyott részét.
- Hé! - csapok a kezére, mire felpillant rám és elneveti magát, majd hozzá csíp egy darabot, hogy igazságos legyen. Egymással szemben ülve a padon, a repülőről meghagyott dobozos baracklével és a fél pogival vártunk arra, hogy jöjjenek értünk. Nem húztuk egymás agyát, nem idegesítettük a másikat és nem verekedtünk össze.
- Tudod.. Nagyon régóta elakartam mondani, de megígértem, hogy nem teszem. Mert ezzel más is sérülne. - szólal meg megtörve a két perce tartó csendet, én pedig megvontam a vállam és lenyeltem a falatot ami a számba volt.
- Könnyebb? - kérdezem, mire kérdőn néz rám. - Most, hogy nagyjából elmondtad. -magyarázom meg.
- Ó. - bólint és mintha meglenne lepve. Talán arra számított, hogy majd kicsit tombolok, vagy beszólok. De inkább értelmes kommunikálásba kezdtem. - Igen, furcsa de könnyebb..
- Mi könnyebb? - pattan le a padra mellé Rocky, mire összerezzen és hátrapillant a bátyához. Ezzel pedig még biztosabb lettem abban, hogy valójában kiről is lehet szó.
- Semmi, csak beszélgettünk. - válaszolok helyette és Rockyra mosolygok fáradtan egy tized másodpercre. Megszállt a nyugalom, vagy valami olyasmi. Nem tudom mivel magyarázzam, de kiegyensúlyozottnak érzem magam.
- Van valami cucc külföldön, amitől kedvesek és csendesek lesztek? - állt fel Rocky kérdőn nézve ránk.
- Ugyan már! -legyintett Ry, majd a tarkóját vakarva elkezdett felállni a padról. - Csak sok volt a repülés..
- Itt vannak mind a ketten.. Mindenkinek van feje, két karja és két lába és egy horzsolást sem látok.. - érkezik meg Mark, és elismerően bólint mindkettőnk felé és mi nem mondunk semmit, csak elkezdjük összeszedni a cuccunkat, hogy mehessünk végre.
- És baj jóslóan csendesek. - jegyzi meg Rocky Marknak miközben kifelé indulunk. Valóban csendesek voltunk, de nem arról van szó, hogy hirtelen imádni kezdtük egymást, csak a fáradtság, az éhség kihatott a viselkedésünkre.
