Sloane szemszöge:
Hihetetlen. Felálltam és a kanapé másik oldalán leültem. A lehető legmeszebb tőle.
- Most meg mi problémád? - kérdezte, miközben hitetlenkedve felnevetett. - Vagy tudod mit? Inkább csak állj fel onnan és menjünk.
- Ki volt az a ribanc? - kérdezem, elég gyönyörű jelzőt aggatva már előre az illetőre.
- Tessék? Sloane! Elég! Semmit sem aludtam eddig és menthetetlenül fáradt vagyok, nem tartozom további magyarázattal semmiről. Amit akartam elmondtam, most pedig állj fel onnan, hogy haza mehessünk!
- Haza viszel Bostonba? - kérdezem tetetett lelkesedéssel.
- Ne csináld már ezt. Nagyon jól tudod, hogy nem Bostonba megyünk vissza, hanem hozzánk. Pár utcával arébb.
- Akkor távozz egyedül. - vágom rá dühösen, majd keresztbefont karral kissé elfordulok.
- Sloane. Közel jársz ahhoz a naphoz amikor megütöttelek. Jelen pillanatban nem tudom, hogy mennyire is bánom azt... Nem rosszból, de most felállsz onnan, amiket mondtam elraktározod a fejedben és elindulunk haza! Most! - szól rám kimért hangon. Amikor Ő fáradt és én hisztis vagyok.. Nos az a legroszabb kombináció. Egyszerűen nem tudom, hogy mennyire beszél komolyan. Éppen ezért nem mozdultam. - Nagyon megnehezíted a dolgomat.. Tisztába vagy vele? - kérdezi nagyon halkan és tudom, hogy nem sok választja el attól, hogy kiabáljon.
- Most már igen. - mondom határozottan. Egy cseppet sem tartok tőle. A legkevésbé sem.
- Miért olyan nehéz felállni onnan és haza indulni? - már egy cseppet sem suttogott, bár még nem is kiabált.. viszont felemelte a hangját.
- Azért Ross, mert az a ház baromira nem az otthonom, úgyhogy ODA nem megyek haza! Meg azért mert nem fogom azt tenni, amit te kérsz. Soha. Hallottad? Soha többé! - fordulok felé a sötétben és én is emelek a hangomon.
- Sokkal inkább az ellenkezőjét teszed mindennek, amire megkérnek! - mondja teljesen kiakadva és hallom, ahogy az egyik lábáról a másikra áll idegességében.
- Ha így van se érdekel! Nem fogok egy házban élni veletek. Elég volt az a pár hét Bostonba. Annak is mi lett a vége? Itt vagyok.. itt vagyok.. Konkrétan így! - tárom szét a karom tehetetlenül. - Sose kedvelt egyikőtök sem! Soha! Te se.. És ez így van.
-Igen, valóban így. - helyesel, és azért egy kicsit meglepődtem, hogy rábólint. - Én nem kedveltelek, hanem szerettelek. Hatalmas különbség van a kettő között. De tudod mit? Maradj! Ha neked így, itt.. jó(?).. Akkor maradj. Szólok a többieknek, hogy megvagy. Ne aggódj. Senki nem fog zavarni. - mondja feladva a dolgot, majd elindul ki. A francba már. Nagy sebességgel álltam fel, majd trappoltam utána. A bejárat előtt pár lépéssel értem utól és a kezem a dereka köré fontam, szorosan átölelve.
- Nem hagyhat mindenki ott a francba csak úgy... -motyogom, miközben a homlokom a hátának támasztom. - És ne vigyorogj. Tudom, hogy vigyorogsz! Ez nem jött be.. Ez egyátalán nem az, amikor az ellentettjét teszem annak, amit mondasz. Hagyd abba de nagyon gyorsan. - bököm oldalba, mikor halkan felnevet.
- Sloane. - fordul meg, majd az arcom a két keze közé fogja. - Gyere vissza hozzánk. Rendben? Nem haza.. Egyszerűen csak hozzánk. Tudom.. Vagyis csak gondolom milyen most neked. - aprót bólintottam válaszképp. Nem igaz, hogy belementem. Ahogy megmutatják melyik az én szobám biztos, hogy bezárkózom. - Még valami.. Igen. Amit Ashley mondott az igaz, de el se tudod hinni mekkora bűntudatom volt. És jobbnak láttam, ha csak egyszerűen szakítunk és nem egy undorító alakként gondolsz majd vissza rám. Sajnálom.
Nem válaszoltam rá semmit. Úgy éreztem, hogy nincs mit mondanom. Talán ha lett volna, se mondok semmit. Ez nem az a helyzet, hogy van értelme megszólalnom.
*****
Lassan lépkedtem a zöld fűves pályán egyre beljebb. Még világítottak a lámpák, amik aznap is a játék során. Sose felejtem el, magamnál voltam de mégsem. Megálltam majd felemeltem a fejem és körbefordultam, miközben összefontam magamelőtt a karom. Hajnalok hajnalán kijöttem. Mielőtt bárki is felkelt volna. Hideg van egy kicsit, de már világosodik. Ahogy a nézőteret figyeltem szinte halottam a hangos szurkolást és ordibálást.. Majd... Innen nem tiszta a kép. Néma csend és a bíró sípjának hangja. Szinte kiszakította a dobhártyám, miközben sorra ugrott rám mindenki. Mind a két térdem és a bal bokám eltört, a fejem a sisak ellenére pedig csúnyán koppant. Az orrom betőrt és több helyen megkarmoltak. Ilyen, amikor egy lány rögbizik. Én azóta sose vettem rögbi labdát a kezembe, a Keselyűk pedig elkerülik a volt csapatommal való mérkőzést. Kizárták őket a bajnokiról, miután kórházba kerültem.
- Miss. 29. - hallok valakit a hátam mögül. Egy erősen rekedtes hangot, ami nagyon ismerős volt. - Mit csinál itt ilyen korán? - kérdezte én pedig lassan megfordultam, így szembekerültem a volt edzőmmel.
- Csak kiszellőztetem a fejem. - motyogom.
- A 22 méteres vonal. - sétál a megrajzolt vonalra, majd keserűen elmosolyodik. Pont rajta álltam. Pont ott. - Milyen közel volt...
- Igen. Közel. - bólintok.
- Na és milyen a Bostoni csapat? - kérdezte érdeklődve pár percnyi csend után.
- Nem játszom. - rázom a fejem, majd a pálya másik felére téved a tekintetem.
- Azóta?
- Azóta. - bólintok határozottan, rá se nézve.
- Feladta?
- Én? Soha! - fordulok vissza kicsit nagy lendülettel és erőszakos hangnemmel.
- Akkor nézzük meg mit tud. - mosolyodik el halványan, majd elindul ki a pályáról. Gondolom egy labdájért megy. Felsóhajtottam és lehúnytam a szemem. Emlékszem, hogy megígértem; nem játszom többé. Még a közelébe sem megyek a pályának. De most itt vagyok.
"Próbáltam mozogni és egy kicsit kényelmesebb pózt felvenni a kórházi ágyon, de egyszerűen lehetetlennek bizonyult.
- Ezt a játékot egyátalán nem lányoknak találták ki.. - mormogja a nővér aki épp a kezemen lévő, elég szép és hosszú karmolást fertőtlenítette.
- Elsőnek is; Áú! Ez csíp! Másodszor pedig: Maga ne mondja meg mit találtak ki és kinek. - mondom, mire húz egy erősebbet a kötésemen és erre csak grimaszolok egyet. Ahhoz képest, hogy négy órával ezelőtt még azt se tudtam hol vagyok, és foltokban láttam.. most elég aktív vagyok.
- Sloane! - nyit be az ajtón Ross, mire mégjobban felvidulok. A haja kócos volt, ha jól látom az pedig a pizsama felsője. Szóval aludt.
- Szia! - köszönök mosolyogva. - Áú! - nézek oldalra dühösen a nővérre, aki ezúttal a másik kezemen talált fertőtleníteni valót.
- Mégis mi a franc történt? - sétál közelebb, majd amikor meglátja ami a karomon van.. hát azt hiszem nem lett túl boldog. - Miért küzdöttetek? Plusz öt pontért vagy az utolsó rúzsért a plázában?!? Sloane! - néz rám dühösen.
- Igazából már nem voltam messze attól a plussz öt ponttól. - mosolygok büszkén.
- Ez nem vicces.. - rázza a fejét. - Van fogalmad róla, hogy most mi van?
- Fájdalomcsillapítót kapott. Elég szép adagot. Előtte pedig eszméletlen volt. Nem sok esélyt látunk rá, hogy hamar elaludjon. De megeshet, mindenkin máshogy jön ki. - mondja a nővér, majd kisétál.
- Hajnal negyed egy! - néz rám, mire elhúzom a szám. - Édesem.. Az a szerencséd, hogy így nem kell bemennem az iskolába dolgozatot írni. -néz rám szigorúan, majd felül az ágyam szélére, fölém hajol, mire elmosolyodom.
- Nem is haragszol. - jelentem ki, halkan felnevetve.
- Te pedig nem is vagy olyan sérült. - hajol még közelebb, majd egy puszit ad a számra.
- Annyira szeretlek! - mosolygok mégjobban. Mit számít, hogy félig a halálomon vagyok.
- Én is téged. Éppen ezért.. - húzódik el egy kicsit, majd komolyan rám néz. - Ne fojtasd ezt.
- Tessék?
- Jól hallottad! Hagyd abba ezt a sportnak nevezett szörnyűséget.
- De én..
- Nem! Ne játsz! Ne menj a pálya közelébe és még csak ne is gondolj rá! - vág közbe mielőtt bármit is mondhatnék. "
Rengeteg félelem van bennem, eltántorodtam ettől az egésztől. Pedig ebbe a játékba fektettem az életem nagyrészét. A pályára jöttem ha összevesztem valakivel, ha kiakartam tombolni magam.. Bármikor jól jött. Soha. Senki. Senki nem ismerte el, hogy ebben jó vagyok. Pedig az voltam, mindenféle önfényezést félretéve. Apu egy meccsen se volt ott.. a többiekről pedig ne is beszéljünk.
