Sloane szemszöge:
Össze-vissza fészkelődtem az ülésben. Az összes menekülő útvonal átfutott a fejemben, de semmi nem volt eleg jó. Valamelyik megvalósítható sem volt, úgyhogy nekem lőtek. Más egyenesen örülne, hogy Los Angelesbe megy. Én nem.
- Ahelyett, hogy itt duzzognál, előre jöhetnél és beszélgethetnél velünk! - áll meg az ülésem mellett apu. Befészkeltem magam a hátsó sorba és nem vagyok hajlandó kijönni.
- Apu! Tudod te mit hagytam ott? Egy elit gimnáziumot! Azzal az érettségivel akárhova felvennének! Érted? De nem! Vissza megyünk abba a túlértékelt kupac városba és beiratsz a régi iskolámba. Gratulálok! Most tapsold meg magad, amiért ilyen észjárással rendelkezel és menj vissza előre. Éld az életed. Ha már az enyémet tönkretetted.. - fonom össze a karom, majd a repülő ablaka felé fordulok. Nem tudom mennyire gondolta ezt át, de rettenetesen elcseszte.
- Ahogy gondolod. - mondja, majd otthagy. Köszönöm! Végre valami értelmeset is tett.
- Lucifer! - pislogok meglepedten, amikor megáll az ülésem mellet. Neki a csomagtérben kellene lennie.
- Anya! Úgy volt, hogy ez a dög a csomagokkal utazik! - torpan meg Ryland előre kiabálva.
- Fogd be a szád külőnben kockára hajtogatlak és te utazol az ő helyén! - fogom meg az én szépségem, majd felemelem az ölembe.
- Fogd be a szád öcsi. Én engedtem ki..- fogja meg a vállát Ross, majd lök rajta egyet, mire Ryland előre megy. - Pont olyan ellenszenves, mint a gazdája. - ül le a mellettem lévő ülésbe, mire Lucifer átmászik az ő ölébe.
- Azért nem mindenkivel -motyogom kellettlenül.
- Te viszont mindenkivel - mondja, miközben a macskával van elfoglalva.
- Menj innen. - közlöm egyszerűen, mire felnevet, majd rám néz.
- Ha nem? Engem is kockára hajtogatsz? - kérdezte és még mindig a macskát simogatta.
- Szeretnéd, hogy kockára hajtogassalak Shor? - kérdezek vissza kissé idegesen.
- Ezt ne csináld. - fordítja felém a fejét. Végre.
- Mit? - nevetek fel értetlenül, talán egy kissé hisztérikusan.
- Ne kérdezz vissza. Tudod, hogy gyűlölöm. Tudod hát! - néz rám szigorúan.
- Mit tehetnél ellene? - támaszkodok meg a székem karfáján és szinte belehajolok a képébe. Annyira ne legyen oda magától, nekem ne mondja meg mit hogyan tegyek.
- Ha nem lenne barátnőm most nagy bajban lennél! - rakja át a macskát az ölembe, majd feláll és elmegy. Mi van? Mi az, hogy nagy bajban? Ne vicceljen.. Igazából mostanság az esetek 99%-ban bajban vagyok.
A csomagjaimmal se foglalkoztam. Felvettem a napszemüvegem, a kezembe fogtam Lucifert és végig sétáltam a repülőtéren. Messziről fotóztak.. Ami valamilyen oknál fogva rosszul esett. Egy pillanatra. De tényleg egy pillanatra, oldalra néztem. Pont egy vaku villanásába és beugrott miért is fáj ez ennyire. Az összes képen együtt szerepeltünk. Most viszont végigvonulok a repülőtéren napszemüvegbe és a címlapok elejére kerülök, mint a lány aki lehetséges, hogy szétválasztja Ross-t és Anne-t. Elég. Gyorsabbra vettem a lépteimet és az első taxiba beszálltam. Bediktáltam a címet és a dühös hangnemem miatt a sofőrnek eszébe se jutott belekötni a kezembe díszelgő Luciferbe.
- Ha lehet még ma odaakarok érni. - sürgetem, amikor meglátom, hogy csak hatvannal megy. Lehet, hogy ez a megszokott szép tempó, de nekem lassú.
- Minek akar annyira odaérni? Az a ház teljesen elátkozott. A lakóit rég nem láttuk.. Sőt elég furák voltak. A kislány példáúl állandóan magába játszott. - nevet fel, mintha csak egy históriát mesélne. Nem voltam népszerű ovódában. Mellesleg.. Nem is a Lynch család mellé költözünk vissza. Hanem az azelőtti házunkba. Aminek egy parányit örülök, de már most kivagyok. Hiányzik Boston.
- Már elnézést.. - veszem le a szemüvegem és ránézek. A pasas aki a taxit vezeti, akkor volt 25 éves amikor én 5 éves. Én mindig a ház előtt játszottam, Ő pedig az egyetemista haverjaivál rajtam poénkodtak. Mindig azzal szórakoztam, hogyha meghallottam a nevem, akkor felé fordultam és mereven a szemébe bámúltam. Ha ezt anyu meglátta akkor kijött értem és dühösen berángatott. Mondván: Ne égessem le a szomszédok előtt azzal, hogy így viselkedem. De bevált módszer volt. Befonott hajjal, kockás szoknyával és azzal a tekintettel mindig megijedtek tőlem. - Szánalmas alak ugye tudja? - nevetek fel, amikor rémült arccal fordul vissza, miután rámnézett és leesett neki ki vagyok.
- Sokat változtál. - motyogja.
- Csak éppen annyit, amennyit kell. - válaszolok, majd visszaveszem a szemüvegem és előre fordulok. - Kibukott az egyetemről? - kérdezem, bár tudom a választ. Azt is tudtam hogy két évet kihagyott és csak utána ment oda.
- Ugyan. Dehogy. - kamuzik.
- Van két gyereke. - vigyorodom el.
- Ezt.. ezt honnan tudtad?
- Ikrek? De aranyos. - beszélem meg magammal.
- Na jól van! - fékez le hirtelen, majd dühöse felém fordítja a fejét. - Szállj ki a taximból te sátánista nőstény. Ez az az utca. Pár háznyi sétába nem halsz bele. Ki se kell fizetned. Épp elég ha kiszálsz. Most! - mutat az ajtóra, mire unottan teszem amit mond. Mindenre csak tippeltem. Nem kell ezért rám haragudni. Bár most olyan tempóval hajtott el miután kiszálltam.. Szerintem sokkal inkább megijedt, mint dühös.
- Menjünk. - nézek Luciferre, majd leteszem és elindulok. Tudom hogy követ. Miért ne követne. Meghát hallom a kis csengő hangját, ami a nyakába van kötve és minden lépésére megrezdül.
*****
Unottan és kissé emlékektől megzavarodottan ültem a verandán. Várva, hogy életem tönkretevője megérkezzen.
- Ezt nem hiszem el! - hallom apu dühös hangját, meg kocsi ajtó csapódást. Persze többet is. Miért ne jött volna ide az egész Lynch család? Pár nap allatt mindenhez közük lett. De eszembe se jutott felnézni. Csak ültem és a telefonom nyomtam. Az össze volt osztálytársamnak helyzetjelentést adtam. Ők pedig sorra tették fel ezekután a kérdéseket. - Hallod te egyátalán, amit mondok? - gugol le elém apu, miközben kiveszi a telefont a kezemből. Aha. Jó. Most jön a szigorú szülő.
- Ha? - kérdezem, mert amúgy valóban nem hallottam egy fél mondatát se. Vett egy mély levegőt, megfogta a szemüvegem, majd levette.
- A szobádba. Most. - szinte köpte felém a szavakat. Olyan volt, mint még soha. Pár másodpercig farkaszsemet néztem vele, majd egy sokatsejtő mosolyal felálltam és az évek óta ott porosodó kulcsot kivettem az üres cserép mögül. Stormie arcát láttam egy pillanatra.. Elég riadt volt. Ha ezen mosolygok, akkor tudja, hogy van oka félni. Ó de még mennyire. Bár jött volna mindenki befelé, én becsaptam a képük előtt az ajtót. Meglepettségemre minden szinte ottvolt a helyén, csak levolt takarva hatalmas átlátszó zsákokkal. Apu megsem próbálta eladni ezt a házat. Vagy ha igen is, akkor senkinek nem kellett. Mert minden amik akkor volt a helyén díszelgett. Mielőtt bárki is beléphetett volna a nappaliba, ahol megtorpantam, felsiettem az emeletre. A szobámba. Dühösen rángattam le a fóliát, ami alatt ott volt a sötét rózsaszín takaróm és a többi ágyneműm. Még a Rosstol kapott plüssmackó is ott díszelgett az ágyam közepén. Mindent áthordott ide, amikor elköltöztünk? De miért? Megfordultam és szembetaláltam magam az asztalommal amin egy tükör volt. Arról is leszaggadtam a müanyag fóliát, közben hatszor megfulladtam a pormennyiségtől, és kissé lesokkolva néztem, ahogy minden rózsaszín hajkefém, kis mintákkal ellátott hajcsattom, hajgumiaim, szallagjaim és masnim ott díszeleg a színes kosarakba a tükör előtt. Lehet, hogy nem túl higénikus de valamelyik hajkefébe még a szőke hajam is benne volt. Automatikusan hátráltam egy lépést, amikor megláttam az aranydobozt az asztal sarkában. Abban gyűjtöttem minden nyakláncom és egyéb ékszerem. Dühösen megfordultam és az ágymelletti kicsi éjjeli szekrényre néztem. Ott volt rajta az ébresztőóram. Ami iszonyú hangot adott ki, de biztos lehettél abban, hogy felkelsz. A francba már. Egy mély levegőt vettem és elindúltam a régi gardóbom felé.
- Miért? - motyogom, miközben a korall színű szoknyámat forgatom a kezembe. Minden régi ruhám itt van. De ezt miért?
- Talán az az egy szoknyád mindig is tetszett. - áll meg vigyorogva az ajtóban Rydel.
- Tessék. - dobom oda neki, mire meglepedten elkapja. - Meg is tarthatod. Használd egészséggel! - mondom gúnyosan. Majd oldalra fordulok és a földön lévő kupac tetjén meglátom azt a ruhát, amit az első iskolás bálomon viseltem. Leültem a földre majd az ölembehúztam. Egy spagettipántos, citromsárga, habos alsó résszel rendelkező ruha. Most meg itt ülök fekete, szaggatott farmerben, fehér haspolóban, bőrdzsekiben és magassarkúban. Furcsa. Felsóhajtottam, majd lehajtottam a fejem és mégjobban magamhoz szorítottam az anyagot. Rydel lesz az utolsó, aki sírni láthat.
- Én.. Én most.. Most megyek. Hi..hívnak. - makogja, majd hallom ahogy elmegy. Felse néztem. Nem érdekelt. A nyakamba akarnak mindent zúdítani. Vagyis már megtették. Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és becsuktam a gardrób ajtaját, majd kulcsra is zártam. Lekapkodtam az össze ruhadarabom és csak reménykedtem, hogy még jó rám ez a ruha. Feljött. Nem sokat nőltem azóta, és akkor mellben még egy kicsit nagy is volt, most pedig teljesen jó. Bár rettenetesen rövid. Idegesen fordultam a falon lévő tükör felé és a szoknya alját gyürögettem. Emlékszem amikor a szalonba történt pontosan ugyan ez. Akkor ott ült a székben anyu és apu is, mint két kritikus. Apu pontosan megmondta, hogy borzasztóan rövid, anyu pedig azzal érvelt, hogy a fiúknak igenis ez jön be. Még most is az.. Keserűen felnevettem, majd leültem a sarokba, kinyújtottam a lábam és felnéztem. A plafont kémleltem teljesen tehetetlenül. Mit kezdek ezzel a sok cuccal? Mi lesz velem?
