Sloane szemszöge:
Egy hirtelen ötlettől vezérelve ellöktem magamtol Eddy-t és elkezdtem túrkalni a pulcsija zsebében.
- Mit csinálsz? -kérdezi értetlenül.
- Fejezd be! - órdítok rá bőgve, kissé hisztérikusan. - Egy szemmel se többett! Hallod! Ne csináld Edison!
- Sloane! Hé! - kapja el a karom, majd magához szorít. Újra rámtőr a végeláthatatlan sírás és a vállába fúrom a fejem. - Tanultam a helyzetből. Letenni nem tudom azonnal, de közel sem vagyok azon a szinten amin Ő volt. Különben is.. Megígértem, hogy figyelek rád. - mondja én pedig egy másodpercre belegondoltam milyen lenne, ha Ő feküdne ott. Így is szörnyű, de az se lenne kellemes. Soha nem az.
*****
A konyhapultra dobtam a telefonom, majd felsóhajtottam. Hajnali négy óra. Egy másodpercet se aludtam és csak most értem haza.
- Sloane? - kérdezi valaki a hátam mögül.
- Nem vagyok kíváncsi senkire. -mondom, majd épp kerülném ki Rosst, de visszaránt.
- Hol voltál? - kérdezte. Remek. Tartsunk kihallgatást. Egyátalán miért van fent hajnalok hajnalán?
- Semmi közöd hozzá! - fonom keresztbe akarom, majd megint kerülném ki, amikor megfogja a vállam és visszatól.
- Kisírt szemmel érsz haza, hajnal négykor. Miért ne lenne hozzá közöm? - vonta fel a szemöldökét és próbált a szemembe nézni, de én mindig másfele néztem. És most szívesen kikerültem volna, hogy itt hagyjam, de tudom, hogy bármelyik másodpercben készen áll elkapni és visszarángatni. De azért próba szerencse: léptem egyet jobbra. Nem mozdult. - Ezt nem játszuk. - rázza a fejét. Dehogynem. Elvigyorodtam, majd léptem egy nagyobbat a másik irányba, mire felhúzta a szemöldökét. Elindultam előre, majd amint ő is, irányt váltottam és simán kikerültem. - Sloane! - szól utánam dühösen, mint aki már most unja az egészet. Én akkor élveztem volna igazán, ha eljutuk a szobámig, de ez nem jött össze. A lépcső második fokán jártam, amikor elkapta a derekam és felemelt. Nagyon szórakoztató látvány lehetett, ahogy lépkedtem volna tovább, de csak a levegő volt, talaj nem.
- Tegyél le! - kapálózok, egészen addig amíg a konyhába le nem tesz. Dühösen fordulok felé, és úgy érzem nem szabadulok olyan könnyen. Egy próbát azért megér még valami. A földre vetettem magam és a lába között kezdtem átkúszni, de két másodperccel késöbb megragadta a bokám és visszahúzott.
- Felnőttél, mi? - guggol le mellém, én pedig a könyökömre támaszkodom és fújtatva nézek rá. - Ne legyél morcos. Ráncos lesz a homlokod. - fogja meg az állam.
- Mit akarsz? - rántom ki a fejem a keze közül, és inkább a földet bámulom. Régen rengetegszer szórakoztam azzal, hogy össze-vissza rohangálok, és Ő elkap, de most már nem élvezem.
- Az igazat! - válaszol és meg sem kísérel visszafordítani magához. Az igazat... Na azt évekig hallgathatná. - Kik ezek az egyetemisták, mit kerestél a sitten, miért csinálsz hülyeségeket és egyátalán miért vagy ilyen?!
- Ezek többnyire lényegtelen és hasztalan információk. Kérdezz jobbat. Ami érdekel is. - fordítom felé a fejem. - Például.. Nem is tudom.. Hogy vagy? Haragszol még? Utálsz? Mert ezeken gyorsan túl vagyunk: Szarul, igen, igen. - válaszoltam a kérdéseimre. Talán a türelmével játszom, talán nem.. nem számít.
- Örülök, hogy ez a véleméyed.. meg hogy így látod a dolgokat. Szerintem, ha felálnál a földről..
- Nem fogok. - vágok közbe, mire vesz egy mély levegőt és fojtatja.
- Szóval. Amennyiben megtörténik az előbb említett dolog..
- De nem fog. - vágok közbe megint, aminek nem igazán örült. Ha ez kell ahhoz, hogy ne beszélgessünk akkor ezt kapja.
- Na idefigyelj szépség! - kapja el az állam és egész közel hajol. Nos igen.. tulajdonképpen ezt is elakartam kerülni. Egyszerűen arrébb másztam. Amit megint nem díjazott.
- Sloane! - szól fáradtan, de én felé se fordulok. A kövön könyökölök és a lábam lóbálom, mint aki jól végezte dolgát. Egyszerűen megragadta a lábam és elkezdett volna visszahúzni. Igen ám.. de én megkapaszkodtam az ajtófélfába és nem voltam hajlandó engedni.
- Eressz el! - hisztizek. A fáradság csodákra képes..
- Leülünk végre és elmondod mi bajod? - kérdezte, de egy percre se eresztett el és próbált visszahúzni.
- Nem! - vágom rá.
- Akkor nem! - közli.
- Öhm.. inkább visszajövök később egy pohár vízért. -hallom Rocky hangját, mire felnézek, de ekkor Ross ránt rajtam egy nagyot és visszahúz.
- Ne már! - mondom és másznák vissza, de Ross felemel a derekamnál fogva.
- Csak nyugodtan. - néz az ajtóban ácsorgó, poharat tartó bátyára. Végül letett a földre, de megragadta a csuklóm, hogy esélyem se legyen elmenni. Pedig már nagyon ott akartam hagyni a konyhát.
- Szörnyű vagy! - mondom, miután Rocky elhagyta a konyhát.
- Beszélgetni fogunk, mindannyian. Egy nyugodt percünk nincs tőled.
- Beszélgetni? - kérdezem felé fordulva, Ő pedig bólint. Megérezhette, hogy még nem fejeztem be a mondandóm. - Azaz én is és ti is kérdezhettek.. - fojtatom, mire ismét bólintással felel. - Rendben. - bólintok.
- Rendben? - kérdezi elképedve.
- Persze. Remélem jó magyarázatod van arra miért szakítottunk. Meg még van pár ehhez hasonló kérdésem.. - nézek rá.
- Feladom! - rázza a fejét, majd elereszti a csuklóm és otthagy.
- Hah.. - nevetek fel egy másodpercre. Ezt gyorsan elíntéztük. Lehet, hogy ha ezzel kezdünk megúszom a reggeli kergetőzést. Megfogtam a telefonom, majd felmentem a szobámba és lezuhanyoztam, hajat szárítottam, majd összefogtam egy hajgumival. Végül felvettem az egyenruhám. Semmi kedvem iskolába menni.
- Hagyja a teát! - mondom, miközben a táskám a pultra teszem.
- Kisasszony! Vendégei vannak! - áll meg a konyhaajtóban egy másik nő a személyzetből. Fogalmam sincs hányan vannak..
- Menjen arréb! - mondja Cameron, aki mögött Nash vágtat be rosszaló fejrázással. Ajaj. - Tudom ám mi bajod! - mutat rám, mire felvont szemöldökkel nézek rá, teljes értetlenséggel.
- Mégis mi? - kérdezem, a karom pedig széttárom tehetetlenül. Mindeközben befáradt az egész Lynch család a konyhába.. Miért tudnak ilyen szőrnyen időzíteni?
- Tudom én azt! - bólint határozottan, és lesütött róla, hogy nagyon sértett.
- Lebuktunk. - suttogja Nash.
- Tudok ám a rózsaszín gyűrűröl! Ne is álltasd magad! Az a bajod, hogy én nem adtam olyat! - bökdös felém a mutatóujjával és ha nem látnám azt hinném egy ötévessel van dolgom.
- Műanyag gyűrű? - kérdezi Stormie. Semmi köze hozzá.
- Ő a hibás mindenért! - mutatok Nash-re, aki erre táttott szájjal bámúlt rám. - Kényszerített!
- Na de kérlek! - szólal meg Nash felháborodva.
- Szép! Ez meg azt mondta te kényszerítetted! -mutat Nashre Cameron.
- Hogy mi van? - fordulok az említett személy felé dühösen.
- Meg se szólalj, mert te ugyan ezt csináltad! - fonja keresztbe a karját.
- Mégis milyen férj vagy te? - kérdezem, majd leszedem az újjamról a rózsaszín gyűrűt és hozzá vágom.
- Na jól van! Mr. És Mrs. Dallas! Nekem elegem van! Kint találkozunk.. enyém az anyós ülés! - közli, majd kiviharzik.
- Nem! Mindkettő hátra ül! Nem bunyóztok a kocsimban! - indul utána Cameron én pedig csak a fejemet rázom nevetve.
- Ajánlom, hogy még Miss Graham legyél és ne Mrs. Dallas. - áll meg mellettem Stormie.
- Mrs. Dallas nem önszántamból vagyok. Ez a fiúk új heppje, amit el kell viselnem.. Mint a rózsaszín alsónadrágos nap. - gondolkozom el. - De ha nem így lenne, se tartoznék neked magyarázattal. És ha most megbocsájtasz.. Össze kell vernem Nasht, Cameron kocsijában. - fogom meg a táskám és elindulok ki.
